Nagyon francia mozi, mely könnyed vígjátéknak mutatja magát, s tulajdonképpen az is. Ám ez a valóban szórakoztató családi történet elsősorban a szeretet filmje.

Igen, nagyon francia film. Mármint abból a fajtából, amire ők nagyon büszkék szoktak lenni, csak hát, legyünk őszinték, már a francia vígjáték se régi. Na, de azért még megcsillan néha! Mint például most. Tényleg nagyon francia a család: magángazdaságot üzemeltetnek és sajtot árulnak. Nagyon francia a családfő, aki épp a polgármesterségre pályázik, mert elege van a jelenlegi vezetőből, közben anyukával egyetértésben teljesen ki van akadva, amikor egészségügyi okokból szüneteltetni kell a házasélet ágyra eső részét. Van egy öcsi, aki teljesen átlagos öcsi: ráhajt a nővér barátnőjére is például. No és ott van a legidősebb gyermek, a tinilány, aki nem csak azért kiemelten fontos szereplője a famíliának, mert már tud gondoskodni a jószágról a pajtában. Hanem azért, mert Paula az egyetlen a családban, aki nem siket.

Paula fordít, Paula intézkedik, Paula rendezkedik. Igen ám, csakhogy Paula suliba is jár, ott meg kiderül (mert a nagyon francia, igen fanyar stílusú zenetanár felhívja rá a figyelmét), hogy igazi kincs rejlik a torkában. Menne is Párizsba felvételizni, meg nem is, hogy aztán egyszer majd híres énekesnő lehessen belőle. De inkább nem menne. Vagy mégis? De mi lesz akkor a többi Bélierrel? Hogyan dolgozzák majd fel, hogy ő elment? Illetve, egyáltalán: mit kezd azzal egy siket család, ha egyik tagjuk valami olyanban nagyszerű, amit ők sose élvezhetnek?

Lartigau filmje, talán mondtam már, tényleg nagyon francia: néha olyan, mint a Házibuli vidéki kiadása sanzonokkal, néha pedig egyszerűen csak rettentően vicces. Még akkor is, amikor az a poén, hogy a nagyon francia anyuka őrjöngve örül (lánya potencionális udvarlója jelenlétében!) annak, hogy megjött Paula első havi vérzése. Valahogy akkor se az jut eszünkbe, hogy jaj, ne már, hanem elfogadjuk, hogy hát a Bélierek kérem ilyenek. Ez van, így kell, azaz így is, ezzel együtt lehet őket szeretni. Hiszen már az elején lehet sejteni: Paula hiába úgy köszön el tőlük reggel, hogy „Sziasztok, gyépések”, tán pont ezért érezzük, látjuk: ebben a filmben egy igazán működőképes család lakik.

Megérzésünk aztán az érzelmi csúcspont felé egyre biztosabban nemesedik bizonyosságá, s amikor elérünk a fináléhoz, amikor Paula választ ad és kap kérdéseire, mármint azokra, melyek tehetségével, a szerelemmel és az elválással kapcsolatosak, azon vesszük észre magunkat, hogy tökéletesen, hibátlanul és egészen jólesően meghatódtunk. Pedig tényleg nincs ebben a filmben semmi más, csak egy komikus francia család. Akik nagyon szeretik egymást. És ezt nagyon jó nézni. Megérinti az embert.