Nincs annál izgalmasabb, mint amikor a detektív leguggol egy forró, vagy esetleg és elvileg régen kihűlt nyom mellé, aztán felnéz és kérdez valamit a társától.

Újabb regényes rendőrhős kapta meg a maga tévésorozatát. És nagyon megérdemelte, hogy ilyet kapott!

Hieronymus „Harry” Bosch. Ilyen nevű karakterhez csak olyan színészt lehetetett méltó, aki ha nem lenne, meg kéne festeni. Bár azt sose fogjuk megtudni, hogy Titus Welliver vonásait mennyire kedvelte volna a híres-hírhedt németalföldi névrokon, ebbe a sorozatba mindenesetre tökéletesen beleillik az ábrázata, mondhatni rá lett szabva a Los Angeles-i, sokat látott és tapasztalt detektív figurája. Wellivernek nem is kellett szerintem sokat csinálnia, csak belenézni a forgatókönyvekbe (vagy beleolvasni Michael Connelly könyvsorozatába), s máris bólogathatott, hogy aha, oké, megvan, csináljuk. Mármint megvan az az érző szívű, de nagyon is kemény és természetesen vaslogikájú – tehát meglehetősen átlagosan bámulatos – zsaru, aki egykoron intézetben nőtt fel, tehát nagyon is tudja, milyen rohadt tud lenni az élet. De mivel Bosch jó nyomozó (képességileg és erkölcsileg egyaránt), manapság már gyönyörű, magaslati levegőjű lakásában olvasgatja az épp aktuális eset dossziéit (egyik régi esetéből film készült, annak jogdíjából vette a kérót), dzsesszt hallgat, majd ránéz s panorámára, s legurul nyomozni.



A Bosch pont attól menő és kiváló, hogy nem akar semmit feltalálni. Minek. A whiskey-t inni kell, nem kevergetni, s kábé ugyanez igaz a jó krimire is: legyen nekünk adva egy rendőr, akivel menni lehet, aki ha azt mondja, hogy fel a kezekkel, akkor azoknak a kezeknek fel kell emelkedniük, különben puff. Aki becsületes, ám realista, sármos, de nem piperkőc, aki tud romantikus lenni, viszont soha senki ne nézze hülyének. S ha van egy ilyen pasasunk, mindenünk van. Legalábbis frankó sorozatunk biztosan, melyben (az első évadot tekintve) két főbb bűneset nyomába ered a címszereplő, s a tizedik rész végére mindkettőt meg is oldja. Közben persze akadnak még dolgai: a múlttal és rosszakaróival kell bíbelődnie, elvált apaként néha a lányát sem árt meglátogatni, s egy Bosch-féle vezérhímnek nyílván nőügyei is vannak – nem beszélve a politikáról, aminek a kígyófeje mindenhova bedugja a fejét, a rendőrőrs pláne nem lehet kivétel.



Eric Overmeyer számos hasonló témájú sorozatban dolgozott már íróként, producerként – többek között a zsáner meghaladhatatlan mesterművében, a Drótban is, ezért hát ne lepődjön meg senki, ha számos színésszel találkozik onnan. A hangvétel persze más és kevéssé szerteágazó a történet, hiszen a Bosch tényleg csak annyit akar, amennyit ígér. Ehhez a legjobb helyekről (kútfejekből) vételez drámát, feszültséget, fordulatokat és párbeszédeket. Különösebb csodáról tényleg nem beszélhetünk, sőt a sorozat titkát is hiába keresnénk, mert nincs neki olyanja. Tehetséges emberek készítették, akik tudják, hogy nincs annál izgalmasabb, mint amikor a detektív leguggol egy forró, vagy esetleg és elvileg régen kihűlt nyom mellé, aztán felnéz és kérdez valamit a társától. A sorozatbizniszbe a közelmúltban beszállt Amazonnál pontosan tudták, mit rendelnek, amikor zöld utat adtak a szériának, s akkor is, amikor megrendelték a jövőben esedékes második évadot.


A Harry Bosch – A nyomozó idehaza a Fox műsorán látható.