Phil Elverum a zajos-furcsa folk műfajának legismertebb alakjaként sokszor énekelt már fájdalomról – de az érzés sosem volt olyan valóságos, mint most.
A negatív érzelmek mindig túlsúlyban voltak a művészetben, amióta világ a világ – mondhatnánk ezt úgy is, hogy az alkotás és a így létrejött dolgok élvezete sokaknak terápiás folyamat. Ha boldogok vagyunk, nem érünk rá olyasmire, mint meghallgatni egy lemezt százszor vagy hatszor is végigfutni egy festmény apró kis részletein, ám ha úgy érezzük, hogy mindennek vége, akkor nagyon szívesen merülünk el egy olyan világban, ami nem a sajátunk, vagy legalábbis megnyugvást találunk a tényben, hogy más is küzd azzal, amivel mi. Phil Elverum nagyjából egész karrierje alatt a saját életéből, érzéseiből inspirálódott – miért lenne ez most másként, még akkor is, ha ez az élet éppen összeomlani látszik?
A Crow Looked At Me nagyon súlyos anyag – 11 dalával és 45 percével beleillik a szokványos formába, de hosszra sokkal többnek érződik, valahogyan maga alá temet, átmegy rajtad, mint egy úthenger, de milyen legyen egy lemez, amit egy olyan ember írt, aki most vesztette el a feleségét?
A Crow Looked At Me csak úgy működik, ha teljes figyelmet szentelünk neki – valószínűleg nem ez lesz az első dolog, amihez munkából hazafelé jövet, félálomban nyúlunk, hogy a villamoson végighallgassuk, hiszen az első perctől tulajdonképpen egy mindenféle moderáció nélküli tudatfolyamot öntenek ránk. "Alig zene" – így jellemezte egy interjúban Phil Elverum ezt a nagylemezét és néha tényleg, mintha a számokban megszólaló gitár csak amolyan kifogás, mellékes eszköz lenne, hogy ne csupaszon kelljen kimondani a szavakat. Képtelenség is ezek után kiemelni egy számot és kijelenteni róla, hogy ez a legjobb – egyrészt tulajdonképpen mindegyik ugyanarról szól: azokról a hétköznapi dolgokról, amiket teljesen adottnak veszünk, amikor mellettünk van az a személy, akit szeretünk, másrészt pedig elég morbid ötlet lenne kiemelni egy gyászoló ember megzenésített gondolatai közül két percnyit és rábökni, hogy ez a legszebb rész.
"Death is real/Someone is there and then they're not
And it's not for singing about
It's not for making into art
When real death enters the house, all poetry is dumb."
