Azokra a helyszínekre, és azokhoz az emberek vezet a 100 szóban a Város című előadás, amelyek és akik Budapestet olyanná teszik, amilyennek ismerjük.
Kis színpad, olyannyira, hogy talán az újragondolt színházi játszótérnek otthont adó Mozsár Műhely nézőterének leghátsó széksoraiban már alig látszik, hogy mi zajlik elől, az emelvényen. Egy fiatal nő és egy fiatal férfi. Párbeszédbe elegyednek, a cselekmény szerint az Erzsébet téren. A történetet és azt tekintve, hogy mindannyiunk számára ismerős dialógust folytatnak, szinte bármikor megeshet velük a hétköznapi csevej. Pár forint apróval kisegítenél? Öt perc a környezetvédelemre? Do you speak English? – ezeket a kérdéseket előbb-utóbb mindenki megkapja, aki a várost járja.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, a Mozsár Műhely és a Manna Produkció együttműködésében színpadra állított előadás címében is arra utal, amit kínál: 100 szóban a Város. A két pályája elején járó Junior Prima díjas színművész, Szilágyi Csenge és Nagy Dániel Viktor hol felváltva, hol közösen áll a néző elé, hogy Örkény egyperceseihez hasonló terjedelmű, csattanós szöveget adjanak elő. Kevés a játékra való igazi lehetőség, mégis szépen felépítve, érzelmektől áthatottan interpretálják a Száz Szóban Budapest projekt keretében - az elmúlt három évben - összegyűjtött, civilek által beküldött városi történeteket. (A rövid, fix terjedelmű történetíró pályázat hazai megszervezője, a Mindspace nonprofit társaság egyik alapítója chilei utazása során, Santiago de Chileben bukkant rá egy kis közösségre, akik tizenöt évvel ezelőtt indították el ottani városi történetmesélő pályázatukat. Nem csoda, hogy inspirálóan hatott rá a jelenség, hiszen a chilei fővárosban mára évről-évre tízezer pályamű érkezik be a felhívásra.)
Noha a szépen „elszavalt” történetek zöme nem túlzottan egyedi, hanem a valóság adta erővel, a közönséggel is megtörténhet érzést kívánja előtérbe helyezni, egy-egy szösszenet kivételesen ütős. Ilyen a Lizák Gábor által beküldött Böbike, Böbe örök című, amelyben Szilágyi Csenge emlékezik egy asszonyra, aki nyolcvan éves kora után sem tűrte, ha valaki mamának nevezte. A valódi érzelmekkel megtöltött, elismerésre méltó módon közvetített történet egy bizonyos pontján a narrátor közli, hogy az öreg hölgy, akit az évtizedek sem tudtak megváltoztatni, a nagyanyja volt. „Évtizedek zúgtak el a feje felett, de Böbe volt, és maradt, de mindig félt, ha dörgött az ég, mert emlékezett, mikor Budapestet ágyúzták” – közli, majd sorra veszi mindazt (csecsebecsék, porcelánfigurák, kristálypoharak), amit a nagymama távozásakor maga után hagyott. A felsorolás természetesen nem nélkülözheti azt a tátongó űrt sem, amelyet Böbe hiánya nyitott meg.
A Budapesten utazás fénypontja a mozgólépcső, mondja az egyik szöveg. Egy másikban idős házaspárról hallunk, akik azt mondják, a négyes-hatoson már nem akarnak egymás mellett ülni, mert nincs mit mondaniuk egymásnak, hiszen hatvannégy éve házasok. A szellemességre nyíltan pályázó írásokból sincsen hiány: ilyen például az, amelyet Nagy Dániel Viktor ad elő - arról, hogy az általa megszólaltatott emlékező, miképpen maradt le a történelmi napfogyatkozásról, s helyette az Astorián döcögött az autójával. A történetek egytől-egyig budapestiek: nem tudjuk úgy hallgatni őket, hogy ne látnánk azokat a helyszíneket, ahol megestek. A város csomópontjai, múzeumai, parkjai, jól ismert közterei, metró-, busz- és vonatmegállói azok a részei a városnak, amelyek nélkül nem dobogna a város szíve. Az igazi lüktetésért viszont a városiak városhoz kapcsolódó, szigorúan városszagú történetei felelnek. "Az ütött-kopott utcák nevét tudom, / Mert én ott születtem, ez a hazám" - énekelte évtizedekkel ezelőtt Vámosi János, az egykor volt táncdalénekes. Az új évezredbe már senki által át nem vitt dalszövege tökéletesen tükrözi azt az érzést, amelyet Szilágyi és Nagy roppantul nagy erőfeszítéssel átadni kíván. Kettejüknek, attól függetlenül, hogy egymást váltva vagy éppen kiegészítve állnak a deszkákon, az a kizárólagos célja, hogy megízleltessék közönségükkel a magyar főváros ízét, orrukba csalják a város semmiével nem rokonítható illatát. Ennek érdekében a fénytechnika adta jelképes játszadozás, az egyszerű-bájos dalok egyéni és közös éneklése, sőt Nagy részéről a fantasztikusan energikus gitárpengetés is szükséges eszköz.
A 100 szóban a Város, amely az egy kaptafára készülő történetek miatt valóban igényli a rövid szünetet, lehetne sokkal élőbb, még ennél is több élettel telítettebb. Noha, hatalmas adag empátiával és szeretettel készült, talán a változatosság kedvéért ugyanennyi iróniával, a Reader's Digestben olvasható viccoldal színvonalánál acélosabb humorral és leheletnyivel súlyosabb témákkal is átköthették volna a száz történetet tartalmazó csomagot. De képzelhetni, anélkül, hogy az alkotók nagyobb kockázatot vállaltak volna és úgy nyertek volna, a dicsőség így is jár nekik. Ha az előadás egy pontján behunyjuk a szemünket (félreértés ne essék, senkit sem bíztatok alvásra), akkor a Vígszínház színésznője és az Orlai Produkció előadásaiban szereplő szabadúszó művész képes a lelki szemeink elé varázsolni mindazt, amiről beszél. Ez pedig már bőven elég ahhoz, hogy emlékezzünk a száz történet közül legalább öt-hatra. De, ahogyan Szilágyi Csenge sötét színű szemeiből kigördült egy könny, a másfél óra leteltével talán a közönség könnycsatorna elzáródása is tova lesz.
