A pályáját szépíróként kezdő, majd beszédíróként folytató Gyurkovics Tamás első, Mengele bőröndje című regénye a náci háborús bűnös életébe nyújt bepillantást.

A szövegírót egy időre sikeresen háttérbe szorította a szépíró?

Azt hiszem, inkább kiegyezett vele. Most mindketten esélyt látnak a békés egymás mellett élésre. Azért a szépíró folyamatosan panaszkodik, hogy rá mennyivel kevesebb idő jut. Erre persze az alkalmazott szövegíró cinikusan összedörzsöli a hüvelyk- és a mutatóujját. Bosszantó, de igaza van. Valamiből meg is kell élni.

Miért pont egy regény mellett döntött tizenöt év szépírói kihagyás után? Valami nagyobb falatra vágyott?

A történet választotta ki a maga műfaját, nem én. Szerintem Mengele valódi és elképzelt sorsa, a háború utáni második élete, regényért kiáltott.

Mostanában több irodalmi mű foglalkozik a második világháború utáni időszakkal, példaként említhetjük Szántó T. Gábor nem rég megjelent 1945 című könyvét, abból is a Hazatérés című írást. Kapóra jött a téma, vagy már régóta motoszkált Önben?

Az régóta és mélyen foglalkoztat, hogy akár csak Európán belül mennyire más a huszadik század emlékezete. Hogy a szembenézésnek, az elfojtásnak vagy a relativizálásnak hányféle módozata van, ami országonként, rezsimenként vagy akár kormányzati időszakonként is változhat. Afelől nem sok kétségem van, hogy a mai magyar közélet és közbeszéd gyalázatos állapotáért nem kis részben ez, a közel- és félközelmúltunk feldolgozatlansága a felelős. Köztünk, magyarok között még a legnagyobb huszadik századi traumáink esetében sincs konszenzus, sokkal inkább egymással versengő, egymást fontos pontokon tagadó elbeszélések vannak. Szántó T. Gábor novellája, illetve Török Ferenc 1945 című filmje, azt hiszem, ezzel a lehetetlen helyzettel akar kezdeni valamit. És ezzel akar az én könyvem is. Ennyiben jogosnak tartom az összehasonlítást, de konkrét hatásunk persze nem lehetett egymásra: én már leadtam a regényt a kiadónak, amikor olvastam a novellát, láthattam a filmet. Talán a Zeitgeist változik. Remélem.

Philipp Zimbardo, a stanfordi börtönkísérlet ötletgazdája A Lucifer-hatás című könyvében írja, hogy „Tételezzük fel, hogy a képességek teljes skálájával születünk, és adottságaink az életünket befolyásoló kulturális tényezőktől függően aktiválódnak és fejlődnek. Véleményem szerint a folyamatok, amelyek révén mi, emberi lények csodálatos dolgokra vagyunk képesek, magukban hordozzák a félresiklás eshetőségét is.„(Varga Katalin fordítása). Néha tehát minden egy aprócska véletlenen múlik. Mit gondol, nem egy ilyen véletlen szerencsétlen áldozata Mengele is?

Áldozatnak semmiképpen nem nevezném és nemcsak azért nem, mert az kegyeletsértő lenne a valódi áldozatokkal szemben, hanem azért sem, mert még a kényszerítő erejűnek tűnő történelmi szituációkban is voltak olyanok, akik mertek, tudtak helyesen dönteni. Több alkalommal idéztem már Hans Münch SS-tiszt történetét, aki ugyanolyan orvos volt Auschwitz-Birkenauban, mint Mengele, mégis nemet tudott mondani az ún. zsidórámpán zajló szelekciókra és nem kihasználni, inkább menteni igyekezett a döntéseitől függő rabokat. Zimbardo gondolata talán úgy alkalmazható a regényem főszereplőjére, hogy felnőtt korára vélhetően az ő adottságai is alapvetően meghatározottak voltak, és ezek nagy valószínűséggel nem kecsegtették volna fényes tudományos karrierrel. Az önszeretete, a hiúsága azonban folyamatosan azt sutyorogták neki, hogy törjön magasabbra, legyen ő Németország legfiatalabb professzora, kerül, amibe kerül. Ez a személyiségében a legijesztőbb: Mengele egy hétköznapi, közepesen tehetségtelen, ám végletesen hiú fickó volt, aki az ambíciói miatt függeszt fel mindenféle morális megfontolást, nem pedig azért, mert őrült volt, ahogy sokszor hinni szeretnénk.

„Nem tudom, mi borzaszt el jobban: az-e, hogy egy katonaembernek ilyen barbár és megalázó módon kellett elpusztulnia, vagy az, ahogy ezt az egyszerű vérbosszút a jogszerűség és a civilizáció díszletei mögé próbálja rejteni a világ.” Olvassuk a könyvben. Honnan ez a moralizálás? Nem szokatlan egy Mengele-féle embertől?

Ezzel Eichmann kivégzését kommentálja magában. Ez a gondolata is nagyon árulkodó: valójában nem Eichmannt, hanem saját magát sajnálja a per és a kivégzés kapcsán is. Azon panaszkodik, hogy a hozzá hasonló történelmi óriásoknak most ilyen sors jut osztályrészül, de egyszer majd helyretolódik a kizökkent idő és a ma száműzött vagy kivégzett hősökből vértanú szentek lehetnek. Egocentrikus világkép az övé: akármi történik a világában, mindig saját magából levezetve értelmezi, kommentálja azt.

A könyvhöz szükséges dokumentumokhoz könnyen hozzájutott? Hogyan vágott bele a kutatásba?

Olvasóként kezdtem a kutatást, félig-meddig öntudatlanul. Egyre jobban foglalkoztatott Mengele ún. második élete, úgyhogy idővel az Amazonon vagy külföldi antikváriumokban összevásároltam mindent, amit erről a témáról angol vagy német nyelven írtak. Aztán rájöttem, hogy ezzel a függőséggel, megszállottsággal valamit kezdenem kell. A legkézenfekvőbb az volt, hogy regényt írjak belőle, akkor ugyanis már megszületett a fejemben a kettős történet ötlete is. A történészi munkákat ezután újra elolvastam, de most már ki is céduláztam azokat, illetve elkezdtem a saját kutatásokat, többnyire célirányosan, egy-egy részlet tisztázása érdekében. Anyagokat kértem és kaptam nagy múzeumoktól, egyetemektől, de még a CIA archívumából is, illetve használtam a CEU könyvtárát, ahol nagyon értékes oral history-gyűjtemény állt össze a soá túlélőivel készült interjúkból. Ezzel együtt: ez a könyv nem olvasható életrajzként. Regényt akartam írni, nem regényes monográfiát.

A két részből álló könyv második felében Mengelét az elfogásától az elítéléséig követhetjük nyomon. Ezzel az igazságos végkimenetelt kívánta ábrázolni? Egy rossz történet „jó” befejezését?

A regény megírásának a triggere, az egész folyamatot elindító mozzanata a felháborodás volt. Belefutottam egy öregkori Mengele-fotóba, miközben azelőtt még azzal sem voltam tisztában, hogy ez az ember megúszta az elfogást és csak 1979-ben halt meg, méghozzá egy brazil fürdővárosban, az óceánban pancsikolva. Ez számomra nagyon erős kontrasztban állt azzal, hogy ő emberek – többségükben épp magyarok – százezreinek az életét nyomorította meg vagy vette el. Aztán kiderült, hogy ez a dél-amerikai második élet csak látszólag volt ilyen gondtalan, az elfogástól való rettegés láthatatlan falakkal vette őt körbe és ez a kitaszítottság aztán alaposan meg is kínozta. Először ezt akartam megírni, amolyan irodalmi igazságtétel vagy vigasztalás gyanánt, aztán rájöttem, hogy a kontraszt még erősebb lehet, ha megírom a történet második felét is. Azt, ami a valóságban nem történt meg: az elfogást és a felelősségre vonást. Így, ha tetszik, a mindenható olvasó maga döntheti el, hogy melyik életváltozatot látja méltóbb büntetésnek a Halál Angyala számára.

Nyilatkozta, hogy három éven át írta a regényt. Ezalatt az idő alatt észlelt valamilyen változást magában? Végső soron egy elvetemült ember bőrébe száműzte magát.

Mengele birkenaui működését alaposan feltárták a történészek: nyilvánvalóan gonosztevő volt, egy Kriminaldoktor, ahogy Nyiszli Mikós írja a visszaemlékezéseiben. A dél-amerikai évek alatt aztán a háború előtt még oly népszerű, társasági emberként ismert Josef Mengeléből egyre elviselhetetlenebb, panaszkodóbb, önsajnálatban tocsogó vénember lett. Igazi ellenszenves figura, jó volt kiköltözni belőle. Ugyanakkor akármilyen különösen is hangzik: könnyebb volt így megírni a regényt, mint egyes szám harmadik személyben. Próbáltam úgy is, de akkor állandóan átsejlett az elbeszélésen a saját véleményem vagy ítéletem. Márpedig én nem moralitásjátékot akartam írni, hanem egy regényt húsvér szereplőkkel.

Ha Donald Trump mellett dolgozna, kommunikációs szakemberként mit tanácsolna az elnöknek?

Kötöttem néhány rossz kompromisszumot az életemben, de azért nála kisebb bunkóknak is mondtam már nemet a pályám során, amikor politikai kommunikációs szakemberként, elsősorban beszédíróként hívtak a csapatukba. Tudom, hogy a világ – sok szempontból indokolt – anti-establishment dühe most sajátos fénytörésbe helyezi a Trump-jelenséget, néha még közeli barátaimtól is hallom, hogy azért ő mégiscsak korunk hőse és sok mindenben igaza van, meg hogy valójában csak játssza a buffót… Szerintem azonban Trump nagyon is önazonos. Nem az én csávóm.

A Kultúrpart rádióműsorában is szó volt a regényről, a szerzővel Péter Petra beszélgetett: