Az év leggunyorosabb húzása ezeknek a szívfájdalmaknak egy egész cédét szentelni, aztán címadáskor egyszerű melodrámának elkönyvelni az egészet.
Lorde 2013-ban, 16 évesen pillanatok alatt berobbant a köztudatba – Pure Heroine című debütáló albumát az egekig dicsérték a kritikusok (joggal!), most megjelent Melodrama című lemezével pedig tesz róla, hogy (még) rövid életműve bevonuljon a popzenei kánonba.Tény, hogy Britney Spears is kamasz volt még csak, amikor elénekelte a Baby One More Time-ot, ám mögötte nem más állt, mint Max Martin – az a dalszerző/producer, akinek az elmúlt húsz év összes idegesítően, ellenállhatatlanul tökéletes popszámát köszönhetjük. Lorde dallamvilága ugyanennyi idősen közel sem volt ennyire lecsiszolt és hibátlan, viszont az ő anyagain nem is a popszakma első embere dolgozott: a Pure Heroine döntő része saját szerzemény, persze produceri segítséggel, de ettől függetlenül teljesen jogosan vívta ki magának okos dalszövegeivel és alapjaival a géniusz címet, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonlót. A lemez húzószámában, a Royalsban még arról énekelt, hogy ő és a barátai nem tartoznak a híresek és a gazdagok közé, nincsenek botrányaik és ha rajtuk múlik, soha nem is lesznek: akkor még egy határozott, érett kamaszlány volt, komoly, tőle jóval idősebb fiúval – aztán persze ő is híres és gazdag lett (a balhék elkerülésére tett fogadalmat azért nagyjából betartotta), felnőtt kicsit, a szerelemnek meg vége lett. Ezek a tényezők adják a valószínűleg erősen biografikus album gerincét: a Melodrama azokról a bulikról szól, amikre azért megyünk el, hogy elfelejtsünk valakit, de ez a dolog ritkán jön be. Az év leggunyorosabb húzása ezeknek a valóban valós szívfájdalmaknak egy egész cédét szentelni, aztán címadáskor egyszerű melodrámának elkönyvelni az egészet, de valahol az is. A világ legkisebb és legnagyobb problémája az első komolyat elfelejteni, közben sikeresen felnőni, meg írni egy iszonyú jó popalbumot.
A Melodrama-nak nincsen kulcsdala, vagyis de, csak éppenséggel az összes az. Az felejtés reményében áttombolt éjszakák (Green Light) és az az után (közben) érzett üresség-érzet képszerű megjelenítésétől kezdve (Sober II) a saját bonyolultságunkon töprengős zongorával kísért balladán keresztül (Liability) minden van. Az egyik legkiemelkedőbb dal, Supercut arról a nosztalgikus, de minden realitást nélkülöző érzésről szól, ami akkor fog el minket, amikor vágyakozva visszatekintünk egy lezárt kapcsolatra, de csak a legszebb pillanatait látjuk: mintha egy alaposan megvágott romantikus vígjátékot figyelnénk, pedig a valóságban drámát forgattunk. A Melodrama végtelenül személyes és őszinte, vallomásos popzene, a jellegzetes, sötétebb, elektronikusabb, Lorde-tól megszokott stílusban tálalva: egyáltalán nem alkalmas arra, hogy az album által többször is megörökített bulijelenetek aláfestőzenéje legyen, viszont a hajnal (reggel) rákövetkező részéhez tökéletes.
