Meghalt Ingmar Bergman svéd filmrendező. A világhírű alkotót 89 éves korában érte a halál: A hetedik pecsét, a Jelenetek egy házasságból vagy a Fanny és Alexander alkotójával minden idők egyik legnagyobb filmművésze távozott közülünk. A Kultúrpartnak Réz András filmesztéta beszélt a rendező örökségéről.

Ingmar Bergman 1918-ban egy lelkész gyermekeként született Uppsalában, tehetsége már fiatal korában megmutatkozott: 10 évesen már bábszínházi előadásokat rendezett, majd 19 évesen elhagyta a szülői házat, és színházi rendezőnek állt, miközben bölcsésztudományokkal kezdett foglalkozni a stockholmi egyetemen. Egyetemista amatőr színházat szervezett, melyben a klasszikusok mellett saját darabjait rendezte. Rendszeresen publikált irodalmi újságokban is. 1944-ben kinevezték a helsingborgi városi színház rendezőjévé. Filmes munkái mellett is folyamatosan rendezett vidéki színházakban. „A színház olyan, mint egy megértő feleség – míg a film jelenti a nagy kalandot, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szeretőt”, mondta ekkoriban. Maga is írt színdarabokat, és filmjei forgatókönyveit is önállóan jegyezte.

„Ingmar Bergman valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta.”

Woody Allen Nemzetközi hírnévre Egy nyári éj mosolya című 1955-ös filmjével tett szert, következő három alkotása pedig a második világháború utáni európai filmművészet alapvető meghatározójává vált: A hetedik pecsét (1956), A nap vége (1957) és a Szűzforrás (1960) az egész európai filmművészet lényegét sűrítette magába. Az 1966-os Persona új korszak nyitányát jelentette művészetében, a ’70-es évek alkotásai (Suttogások és sikolyok 1973, Jelenetek egy házasságból 1974, Színről, színre 1976) pedig szintén mind-mind iskolateremtő alkotások, talán utolsó nagy összefoglaló munkája pedig az 1982-es Fanny és Alexander volt. Bergman, aki gyakran emlegette magát illuzionistaként és szemfényvesztőként, képi világában iskolát teremtett az emberi arcoknak a végsőkig való feltárásában, és mindenkinél kendőzetlenebbül mutatta be a lélek rejtett titkait, frusztrációit.



Számos nagy színész pályáját indította el, az ő filmjeiből ismerte meg a világ Max von Sydow-t, Gunnar Björnstrandot, Ingrid Thulint, Bibi Anderssont és Liv Ullmannt, akivel a magánéletben is szoros szálak kapcsolták össze. Élete utolsó két évtizedére Bergman visszavonult a filmezéstől, csak 2003-ban tért vissza egy tévéfilm erejéig a Sarabande-dal, amely a Jelenetek egy házasságból hőseit mutatta be 30 évvel később.

A magány krónikása

„Bergman tipikusan az a rendező, akit nem lehet egyszerűen jellemezni vagy ajánlani valakinek, aki nem ismeri, hanem meg kell nézni néhány filmjét”, mondja a Kultúrpartnak Réz András filmesztéta. „Rá lehet aggatni olyan hangzatos cimkéket, mint az arcok poétája vagy az emberi lélek elemzője, de mindez igazából nem jelent semmit, amíg nem ismerkedünk meg a munkásságával.”

„Ingmar Bergman egy hihetetlenül izgalmas, nehezen feltárható világot teremtett. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a magányról nála hozzáértőbben nem nagyon folytattak elmélkedést, erkölcsi meditációt”, véli az esztéta. „Egy olyan világról mesél, ahol az emberek individuummá silányulnak, nem képesek egymással kommunikálni, nem tudják kifejezni önmagukat. Nagyon komoly és alapos etikai rendszer az, amit felépített. Fő kérdései, hogy van-e az emberi létezésnek önmagán túlmutató célja, egyáltalán beszélhetünk-e transzcendens célokról, önmegváltásról, képes-e az ember a saját hajánál fogva kihúzni magát a magányból. Mindennek persze megvolt a maga háttere nála, hiszen egy elég sajátos életpályát futott be: édesapja lelkész volt, és ez a sajátos protestáns etikai felfogás végigkíséri az egész munkásságát – mint az is, ahogyan ezzel vitázik. Számos filmje nehezen érthető e háttér ismerete nélkül. Annak idején, amikor a ’70-es években először mutatták be a filmjeit Magyarországon, nem is nagyon értettünk belőlük sok mindent, annyira más volt, mint amit megszoktunk. Én is bolondságokat gondoltam, amikor először voltam filmklub-vezető és Bergman-sorozatot vetítettünk.”

„Magányos alkotó volt, egy furcsa, hűvös, távolságtartó figura, akit sosem sztároltak, de mindenki úgy viszonyult hozzá, mint aki magasabban van. Ehhez az is hozzájárult, hogy az ’50-es évek egzisztencialista filozófiai divathulláma idején sokan azt mondták: Bergman nagyon sokban rokon Sartre-ral, Camus-vel, és besorolták egzisztencialista rendezőnek. Aztán később, a ’70-es évek második felében egy érezhető váltás következett be nála, a korábbi látásmódtól némileg eltérően ekkoriban kezdte el totálban láttatni a világot. Kár tagadni, hogy sok korábban őt istenítő kritikus elfordult tőle ebben az időben, és innentől fogva már inkább úgy tekintettek rá, mint egy bronzszoborra, aki előtt fejet kell hajtani”, mutat rá Réz András, aki úgy véli, alighanem e hozzáállás miatt alakult úgy, hogy a rendező utolsó alkotását – a Jelenetek egy házasságból folytatását – például még ő sem látta. Ugyanakkor hangsúlyozza: elégedett a DVD-forgalmazókkal, amiért hozzáférhetővé tették Bergman legfontosabb alkotásait, így azokat bárki könnyen megtekintheti.