Szétesett, demoralizálódott zenekaroktól nem érdemes kerek egész dolgokat várni, pláne akkor nem, ha emellé még az egójuk is ugyanolyan túlméretezett, mint karrierjük csúcsán volt, de a kivétel néha tényleg erősíti a szabályt. A Korn új lemezét ettől még persze simán szét fogják cincálni, de az értékeiből mit sem von le, hogy a térdnél lógó gatyában feszítő, oldalláncos tábor nagyrésze nem tud majd mit kezdeni vele.

A Korn a ’90-es években nagyon sokat tett azért, hogy a nagyközönség mégse higgye el a rockzene haláláról szóló híreket: egy üstben szépen egybefőzték a Faith No More-t, a Panterát, a Duran Durant, az NWA-t meg némi floridai mocsármetalt, amiből aztán egy olyan meglepő keverék jött ki, hogy a fél világ szépen le is nyúlta nagy döbbenetében. A zizegős joggingban feszítő zenekar neurotikus, zaklatott, enyhén perverz imágója persze rengeteg embert irritált, de valljuk be, marketing szempontból nem volt hátrány ez sem, legyen szó akár a Jonathan Davis énekest ért állítólagos gyermekkori molesztálásokról, akár „a zenekar előtt egy hullaházban dolgoztam” típusú történetekről. Szépen építkezve, fokozatosan lettek ismertek, és mire eljutottak a sikereik csúcsát jelentő Follow The Leader – Issues kettőshöz az ezredforduló előtt, már a világ legnagyobbjai közé tartoztak. Ezzel persze a tagok agyának menetrend szerinti elszállása is együtt járt, volt itt minden a limuzinos randalírozásoktól kezdve a pályatársak nagypofájú lecikizésén át a jól dokumentált(atott) alkohol- és drogproblémákig.

A nagy őrület aztán – ahogyan az lenni szokott – szépen lecsengett, és a 2002-es roppant bátor, dallamos, kísérletezős és állítólag horribilis összegekért felvett Untouchables után az egykori médiakedvencek azon vették észre magukat, hogy a közönség nagyrésze nem érti, mit csináltak. Eszközöltek is nyomban egy rémült hátraarcot (Take A Look In The Mirror), de a dolog már sosem lett ugyanaz, mint előtte: az alapító gitáros Brian „Head” Welch megtalálta Jézus Krisztust és lelécelt, társai meg a jelek szerint el sem tudták képzelni, mibe fogjanak nélküle. A 2005-ös Szigeten legalább 50 ezer ember előtt lenyomott nyilvános zenekari próba ékesen bizonyította, mennyire kétségbeesettek, és az idén kiadott gyalázatos unplugged (!) próbálkozás sem vonult be a modern zene történelmének csúcspontjai közé. Utána meg még a korábban ruhareklámokat is boldogan bevállaló dobos, David Silveria is elhagyta a fedélzetet egy bizonytalan időre.

A simán csak Korn című új lemez mindezek alapján akár kiégett, elanyátlanodott egykori rocksztárok dögunalmas, ötlettelen szenvedését is tartalmazhatná, de a helyzet korántsem ez. A három megmaradt alapító tag a nagy semmi közepén lebegve gondolt egy merészet és felhívta Frank Zappa egykori dobosát, a később többek között Jeff Beck és Steve Vai lemezein is bizonyító Terry Bozziót, hogy segítse ki őket, a dekadens frigyből pedig egy teljesen sajátos, még nem törzskönyvezett vadállat született. Annak idején, amikor a Korn felbukkant, a többség csak lesett a zene hallatán, annyira nem hasonlítottak semmihez – nos, az ábra egy kicsit most, 13 évvel később is ez. Nemcsak meglepően dallamosak a friss szerzemények, hanem olyan vastagon és ötletesen hangszereltek is, amilyenre korábban még sosem volt példa az egykori hip hop metal pioníroknál, és a legnagyobb erény, hogy mindezt teljesen görcsmentesen sikerült megvalósítaniuk. A tanácstalanság közepette tehát a Korn levetkőzte a rocksztári attitűdöket, így fényes partikon szupermodellekkel nyomuló celebek helyett ismét zenészeket hallunk az albumon.

Továbbra is itt vannak a tömény, röfögő gitárok, de egészen más értelmezésben, mint bármikor korábban, minden eddiginél több az elektronikus effekt és a billentyű, de kevesebb az ujjtárogató hip hop groove. Ugyan ki gondolta volna a Life Is Peachy idején, hogy egyszer olyan dalokat vesznek majd lemezre, mint a Kiss – tapintható Beatles és Pink Floyd hatások a megszokott pszichopata dallamok között – vagy a Do What They Say, amiben mintha csak a Korn és a szétheroinozott Depeche Mode násza valósulna meg? Senki. A jellegzetes stílus persze mindenhol átüt, mégis teljes megújulásnak lehetünk tanúi ezen a lemezen.

A zenekarok általában akkor nem adnak címet az albumuknak, ha éppen definiálni vagy újradefiniálni szándékoznak önmagukat. A Kornnak ez maximális mértékben sikerült is, még ha a tábor jelentős része borítékolhatóan nem fog tudni mit kezdeni ezzel a lemezzel. A Volt Fesztiválon adott koncert miatt – ahol nem egy alapvető rockbandát, hanem egy nyolctagú utazó cirkuszt láthattunk – nem merném azt mondani, hogy észhez tértek, de egy dolog egészen biztos: nagyon is van még keresnivalójuk a könnyűzenei élvonalban. Az év egyik nagy meglepetése, amit azoknak is érdemes meghallgatni, akik azelőtt utálták őket.