Az eddigi évekkel ellentétben úgy döntöttem, hogy kerülöm a hagyományosnak mondható közlekedési formákat a Szigetre, és ha már munkába is bringán járok, miért ne mennék oda is azzal. Egészséges élet, miazmás.

Kifelé

még messze van a bringás KánaánA belváros felől igyekszem megközelíteni a fesztivál helyszínét, elkülönített sáv hiányában nagykörút (villamos sín), Margit híd (járda) útvonalon. A budai hídfőtől kényelmes bicikliút vezet egészen az Árpád hídig, aholis a Szentlélek tértől elkezdődnek sokasodni a jelek, miszerint még messze van a bringás Kánaán. Legszívesebben naphosszat kerékpároztatnám keményre fújt szingókon föl-alá azt a tervezőt (döntéshozót, kivitelezőt), aki a Szentlélek tér kerékpáros közlekedését úgy oldotta meg, hogy a macskaköves útburkolatba egy macskaköves sávot húzott. Ennek egyetlen előnye, hogy látszik, merre visz a nyomvonal, egyéb tekintetben tök ugyanaz, mint az egész tér burkolata.

elmorzsolok egy halk önátkot, hogy miért is nem a Köles utcai HÉV megállótól közelítettem meg az objektumotAmint véget ért a vesekő-lerázó egészségmegtartó program, belecsapunk a panelprogramba, és a már-már klasszikusnak számító „kis forgalmú utca egyenlő kerékpárút is” jeligével átbukdácsolhatunk a Laktanya / Folyamőr utca fekvőrendőrein, ügyelve a parkolni kívánó autósok kiszámíthatatlan manővereire. Innen már csak pár méter a Filatorigát HÉV megállónál felgyűlt tömeg, és a birkakarám, ahol gyalogosan is legalább negyedórás fennakadásra kell számítani. Az persze kit érdekel, hogy a bringaút „hivatalosan” erre vezet, tehát ha nem a Szigetre igyekeznék, hanem Szentendrére a nagyihoz, mert elfelejtette bevenni a gyógyszereit, akkor jogosan lennék halálideg, mert a sok szigetlakótól nem tudok kiérni. De mivel most én is ide igyekszem, befogom a számat, és elmorzsolok egy halk önátkot, hogy miért is nem a Köles utcai HÉV megállótól közelítettem meg az objektumot, arra nincsenek kordonok.

A K hídon a beengedésnél simán zajlik minden, csak a belső biztonsági ellenőrzésénél rendeltek ki a szélső sávba, jogos, ne tartsam fel a bicajjal a gyalogosok hadát. Kérdezem az ott posztoló erősembert, mégis merre lelem a kerékpármegőrzőt. „Valahol balra lesz” – mondja, és egy tétova mozdulattal bemutat a bekötő út menti fák sűrűjébe. Kétlem, hogy ott lenne, de sebaj, nagyfiú vagyok, megtalálom. Végül is ő a biztonságért felel, nem a különleges tudakozó. Tekintetemmel pásztázom az embereket, hátha találok egy szervező-szerűséget, aki útbaigazít, de idén a bejárat környékét messziről elkerülik. Biztos a nulladik nap miatt, holnaptól talán jobb lesz. A nagy térképnél fékezek le, rövid tanulmányozás után meg is találom, tovább, és egy kicsit balra, a régi teniszpályáknál van a piktogram.

sokat kutyagolhatok, hogy utolérjem a többieket, akik gyalogosan már az első söröket ízlelgetikA megőrző létesítmény valóban a körülkerített régi sportplacc, 3.500 Ft-os „Kerti pavilon” alatt két fiatal udvariasan kéri a nevemet, a karszalagom sorszámát, ezeket fel is vési egy listába a bicaj színével egyetemben. Kapok egy halványkék számozott bilétát, a párját a bicaj fékbowden-jére csíptetik. Ügyes. Bent rengeteg hely, sok-sok bicaj-tartó, de ott van körben a kerítés, és padok, van hova láncolni a járgányt. Az egyetlen negatívum, hogy innen most sokat kutyagolhatok, hogy utolérjem a többieket, akik gyalogosan már az első söröket ízlelgetik.

Hazafelé

pár éjszaka erre kóricáló bicajos miatt nem is kell égetni a drága áramotHajnali fél kettőkor megközelítem a lerakatot, a bicaj kiszabadítása, a biléta, a nevem, a szín és a karszalag egyeztetése után célba veszem a K hidat. Ami a megérkezéskor jó volt, az most inkább bosszús: kifele csak a híd jobb külső járdája használható, és amikor hívogatja alkoholgőzös fejemet az ágyam hűs párnája, lusta tötymörgésnek tűnik a kijutás (pedig nem is volt nagy tömeg). Az útvonal a Margit hídig ugyanaz, mint idefele, azzal a különbséggel, hogy míg világosban ki tudtam kerülni az útegyenetlenségeket (értsd: kátyúkat, gödröket), az most a pokol legmélyebb sötétjében lehetetlen feladat. Merthogy prímán ki van ám világítva a bicikliút mindenhol. A közvilágítás valahogy kimaradt a tervekből, de pár éjszaka erre kóricáló bicajos miatt nem is kell égetni a drága áramot. Majd a balesetin úgyis világos lesz. Viszont nagyon frissítő tud lenni, amikor tempóval belecsattansz egy lyukba, ekkor már az is eszedbe jut, hogy a „hazafelé majd figyelnem kell rá” gondolatot fűzted hozzá idefele. Külön élmény a Tímár utca környékén lévő hatalmas gödör, amiből kiáll valami vastag vezeték. Az autósoknak bezzeg jár sárga kis villogó, meg piros-fehér sávos korlát, ha útfelbontás van. 

lágyan olvad bele ismét a gyalogosok és bringások rémálmábaA sötétben kígyózó utat csak sejtve, és a kissé megkopott emlékekre támaszkodva végre eljutottam a Margit hídhoz, ahonnan a budai oldalon maradtam, hisz célom a Móricz Zsigmond körtér környéke volt. Igazi felüdülés volt a Bem rakparton épült (részben csak kijelölt) új bicikli-sáv, aminek drámai hirtelenséggel van vége a Batthyány térnél, és lágyan olvad bele ismét a gyalogosok és bringások rémálmába, a közös járdába, ami bringaút is egyben, és egészen a Gellért térig vezet.

Mindezek ellenére csak ajánlani tudom a kerékpáros Szigetre járást, hiszen a fent említett bosszúságokon túl csak a pozitív élmények maradtak meg, a profi bicajmegőrző, és a kényelmes közlekedés. Na meg az egészséges élet.

Ön szerint hányast érdemel a kerékpáros közlekedés a Szigetre? Kattintson!