Mintegy 40 ezren gyűltek össze a Sziget nagyszínpada előtt a fesztivál nulladik napján, hogy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról előadása után tanúi legyenek a Locomotiv GT sok év utáni újabb jelenésének. Az LGT több mint három órát játszott, komolyan vették a koncertet, a hangulatra sem lehetett panasz – de valahogy mégsem volt az igazi.

Az LGT generációs zenekar, tényleg az, ezt a körülbelül 40 ezres nézősereg – úgy 15 ezerrel kevesebb a vártnál – összetétele is fényesen igazolja: itt vannak a nagyszülőkorú egykori rajongók és gyerekeik, sőt, unokáik is, fiesztahangulat uralkodik nemcsak a pálinkaháznál és a kocsmákban, hanem az egész Nagyszínpad előtti placcon. Az ember persze rutinos koncertjáróként nem feltétlenül tudja, mit kezdjen azokkal, akik székkel ülnek le a több tízezres tömeg közepén és még ráadásul csúnyán is néznek, ha valaki hozzájuk merészel érni, netán öltönyben és nyakkendőben érkeznek egy rockkoncertre 30 fokban, de ezek mellékes dolgok, a fókuszban a magyar könnyűzene történetének egyik legnagyobb legendája áll. Presser Gábor, Somló Tamás, Karácsony János, Solti János: négy arc, négy zenész, akik régesrég túlnőttek önmagukon, dalaikat mindenki kívülről fújja, akár akarja, akár nem, ezzel nem lehet mit kezdeni, az LGT megkerülhetetlen és kész.


A népünnepély tehát bármilyen körülmények között adott, ez azonban nem von maga után automatikusan életre szólóan jó koncertet. Az LGT-féle mitikus csapatokat illik szent tehénként kezelni, nem is feltétlenül vitatható, hogy kijár nekik a speciális bánásmód mindazért, amit letettek az asztalra, de ez a fellépés sajnos akkor sem volt az igazi. Először is hiába halmozták fel a színpadon és csatolt részein a világ leghifibb atomcájgját, ha az egyszerűen nem szólt normálisan, pedig az LGT nem éppen a kétkvintes dalokról híres, amik a legleszakadtabb művelődési ház csehszlovák berendezésein is tökéletesen megmutatják minden egyes részletüket.
Változó hangminőségben, néha aránytalanul szólt az egész koncert. Erről persze nem a zenekar tehet, mint ahogy arról sem, hogy egy helikopter végig ott körözött a Sziget fölött a koncert során. Igazán nagy élmény volt permanens rotorzúgással aláfestve meghallgatni a Ha a csend beszélni tudna és a Miénk itt a tér akkordjait.

Mint az várható volt, igazi best of-programot játszottak – Embertelen dal, Kék asszony, Boksz, Nem adom fel, Ringasd el magad és a többi –, ilyen alkalmakkor nem is kell mást, de még ebből a szempontból is felemás lett a végeredmény: a nagy slágerek között néha bizony túl sok volt a felesleges jammelés, improvizálgatás, játszogatás.


Önmagában nincs ezzel semmi baj, hiszen ezek a zenészek számos kortársukkal és főleg követőjükkel ellentétben tényleg biztos kézzel bánnak a hangszereikkel, és hallhatóan kreativitásukból sem veszítettek, de a témázgatósdi néha egyszerűen leültette a hangulatot. Pedig volt hangulat, végig tízezrek énekeltek Presserrel és Somlóval, ami jót is tett az összképnek, mert valljuk be, egyikük torka sem volt éppen topformában, a zenekarvezetőé főleg nem (meleg levegő és hörgő hangok). Néha a feszességgel is akadtak problémák, de ez szódával még elment, elvégre az ember Keith Richardsnak is megbocsátja, ha hamisan gitározik, itt nem ez a lényeg. A Karácsony- és Somló-utódok színpadra szólításának megítélése is ízlés kérdése, az egyik oldalról bizonyára szívmelengető, a másik részről viszont ez is csak a cirkuszi jelleget erősíti.


Mielőtt még bárki is azt hinné, hogy az LGT haknira vette volna ezt a speciális és óriási gépezettel beharangozott koncertet, le kell szögezni: a helyzet nem ez volt. Briliáns színpadkép és világítás, a négy taghoz méltó kisegítő muzsikusok, látható jó hangulat a deszkákon és előtte. De azon kívül, hogy egy csomó fiatal kipipálhatta a magyar rockzene egyik kötelező megnéznivalóját, igazából nem történt semmi különleges.