Utolsó nap sokan próbálják meg a lehetetlent: ami az egy hétből kimaradt, gyorsan bepótolni. Ez a cél. Én sem voltam különb, így úgy döntöttem, felhagyok az örökös nagyszínpadozással, és bejárom a még felfedezetlen sátrakat.

Chris Cornell hangszalagszakadásra – vagy mire - hivatkozva lemondta a fellépést, így kicsit összekuszálódtak a programok, de nem alakult ki káosz. Hétkor a Nagyszínpadtól egy szédítő Juliette and the Licks koncerttel vettem érzékeny búcsút. Komolyan mondom, ha férfi lennék, halálosan szerelmes lennék Juliette Lewis-ba. A Carla új életében nyújtott alakítása után úgy gondoltam, a legjobb színésznő. Most úgy gondolom, nagyon jó előadó. Erős, dinamikus, szexis, akárcsak a Licks zenéje. Juliette nem pironkodott egy percig sem, kis bőrnaciban és bőrmelltartóban vetette magát a közönség sorai közé, és fogta meg sorra a rajongók kezét. Annyira, de annyira bájos volt, egy imádnivaló jelenség.

A Juliette-tel való érzelmi kommunikáció átélése után a Pesti Est színpad felé vettem az irányt, hogy két magyar tökös csajtól tudjam meg az élet értelmét.: „Nem egy babazsúr a céda életút / mert leszúrja Károly aki félrekúr / Jöjj, teljesítsd vágyunk, édes úr / Nincs visszalépés, nincs retúr, / ha bennem a bráner, jobb, ha éles, szúr.” A kedves Ludditák sokat énekeltek nekünk a péniszről, a kúrásról és a kokainról, tehát Lil’ Kim után szabadon a magyar csajok is jól odamondták a tutit. A lányok barokk kosztümben és parókában próbálták átadni nekünk a gettófílinget, kicsit sikertelenül. Sem az összképhez, sem a koncerthez, sem hozzájuk nem illett ez a szerelés, de mentségükre szolgáljon, hogy legalább megpróbálták.
A Ludditák koncert után valami könnyedebbre, emészthetőbbre vágytam. Így keveredtem a Volt fesztivál táncparkettjére, ahol magam sem értem, hogyan, de egy órát táncoltam. A legnagyobb slágerekre, ugye, meg a legblődebb dallamokra. De a Szigetre egy (több) ilyen is kell. A táncpartnereim punkok, metálosok és raszták votlak, diszkócicát nem láttam.

Némi pihenés után 11 órakor elindultam az Arany Ászok színpadhoz, hogy megnézzem a százezer éve feledésbe merült Heaven Street Sevent. Valahogy nem jut eszembe elmenni a koncertjükre, kiesett a pixisből, így hát gondoltam, itt a nagy lehetőség, hogy visszatérjek régi énemhez. Nos, számomra mélyen lesújtóak voltak a srácok, annak ellenére, hogy óriási tömeg gyűlt össze. Nem tehetek róla. A harmadik dal után mély depresszióba estem, nem nagyon pörögtek a fiúk, inkább választották a melankolikus dallamokat, szóval bocsássa meg nekem mindenki, de eljöttem.

Ahogy kiléptem a sátorból, vidám dologra lettem figyelmes. Amint balra tekintettem, megláttam egy pici kis dobogót, rajta egy kuktának öltözött chippendale fiút és két szexi-mexi gogo táncost. Ide - oda dobálták magukat, nem volt nehéz tehát észrevenni messziről sem őket. És ahogy közelebb mentem, sajnos rájöttem, mi is ez. Az új, októberben induló Music Television piciny kis promóciós színpada. Aha, értem, tehát erre számíthatunk ősztől.

Éjfél körül már kicsit fázós, saras, lábfájós és nyűgös voltam. Tudtam, hogy még van egy utam egy olyan helyre, ahol mindig jó a buli. Ahol ez az egy hét csakis jól fejeződhet be. Bementem tehát a Magic Mirror sátorba. Igen, nem hagyhatom ki: forró volt a hangulat. Gyönyörű (tényleg azok, irigylem a sminkjüket) travesztik show-műsorát nézte épp a tömeg. Mintha a valódi Judy Garland vagy Natalie Cole állt volna a színpadon. Magamba szívtam tehát a Sziget utolsó porszemcséjét is, majd célba vettem a K-Hidat. Kellemesen voltam csak fáradt, de ahhoz eléggé, hogy örüljek, másnap már nem lesz buli.