A Sziget a zenén kívül – gondoltam én – sok minden mást is tartogat a számunkra. Itt van például ugyebár a színház, a tánc, a vers, a képzőművészet, az ezotéria, szóval minden ami nem a táncoslábúaknak való. Ilyen irányú érdeklődésemet így az Octopus Összművészeti helyszínen kívántam kielégíteni.
Első körben be szerettem volna menni a Tarot Labirintusba, hogy – ahogy hirdették – megtudjam, ki vagyok ma, vagy hogy ki leszek holnap. Ezekre a kérdésekre azonban annyira sokan keresték a választ, hogy minden tiszteletem azoké, akik kivárták a több órás sort. Még a VIP jegyem lobogtatásával is bepróbálkoztam, de elzavartak a sor végére.
Én inkább elbotorkáltam a Hints dobogóhoz. Többen is körbeálltak egy kis kerek asztalt, varrtak, szabtak, fűrészeltek, kalapáltak. Igazán lelkes fiatalok (képzőművészek) igyekeztek minden arra járó igényeit kielégíteni. Bárki rendelhetett magának ugyanis olyan táskát, amilyet csak akart. Ha azt mondtad, kis szőrös, piros, akkor a kis csapat hipp-hopp, összedobott neked egy kis, piros szőrös tatyót.
A Szépművészeti sátorba betérve az volt a tervem, készítek egy pár interjút a képzőművészekkel, ott azonban senkit nem találtam. Voltak fotók a globális felmelegedésről, meg szép festmények, de hogy kicsit jobban belemélyedhessek a képzőművészet rejtelmeibe, sajnos több információ vagy egy személy sem ált rendelkezésemre.
A Nagysátorban délután 5 órakor versest kezdődött, amin ott is ragadtam. Enyhén spicces ismert és kevésbé ismert költők nyitották meg az estet.
Mikor már azt hittem, kellemes füstös-jazzes kocsmahangulatban fog telni ez a pár óra, egy irdatlan „It’s fucking good!!!” ordítástól szakadt be majdnem a dobhártyám. Gyukits Gábor költő kívánta kicsit felrázni a társaságot a maga sajátos stílusában (ami egyébként sikerült). A költők mögött felvonuló zongorista és szaxofonos finom hangulatot kölcsönzött volna a programnak, ha a részegség következtében nem vált volna inkább komikussá a performance (nem a zenészek voltak ittasak, természetesen).
A keddi, utolsó estén meghitté szerették volna varázsolni a sátort a szervezők, így kinevezték költészeti minifesztnek, egy nyitott estnek, ahol bárki bármit felolvashat. Minden tiszteletem a többkötetes költőknek, akik itt a Szigeten próbálták lelkesíteni az ifjúságot. Dukai Nagy Ádám és Gyukits Gábor saját verseik felolvasása után a költőjelöltek is a mikrofon elé állhattak. Itt volt például Bajor Alex, egyszerű turista, szimpla szigetlakó, egy a sok közül, aki remegő kézzel olvasta fel papírfecnijéről saját versét.
Utána pedig rögtön Gulyás Tibor ős-punk következett, és óriás bakancsban, felnyírt hajjal elmélkedett a halálról. Látszott, sokan készültek az estre, hoztak füzetet, beköttetett lapokat, egy-egy papírdarabkát, amire még a sátorban írták verseiket.
Innen az Octopusban már csak egy utam volt hátra: a Moholy Nagy Képzőművészetisek vizes installációit kezdtem el keresni. Ugyan odaértem a felirathoz, de azt gondoltam, rossz helyen vagyok, mivel egy céllövölde előtt állok. Amikor azonban jobban megvizsgáltam, észrevettem egy amolyan Ádám-Éva portrét, kedves kis állatkákkal a lábuknál. No és persze ezen a képen folyt végig a víz. És pont. Ez tehát a vizes installáció. Sokáig töprengtem, vajon van –e még valami, amit netalántán nem veszek észre a kompozíción, de egy húsz perc után rájöttem, nincs.
Itt pedig be is zárul az Octopus ajtaja, kérem szépen, ennyi elég is a művészetből. Jövőre beállok a Tarot Labirintus sorába.
