Ha minden koncert ilyen lenne, ha minden művész ennyire odatenné, miről írnánk? Ferenczi György és a Racka Jam koncerten voltunk a Várban, a Mesterségek Ünnepén. Bitang volt, tátva maradt a szánk.

Van egy Ország, ahol a Rolling Stones nem tölt meg egy stadiont, de továbbmegyek, aki elmegy, annak is a nagyrésze azért, mert kötelező, mert trendi, mert satöbbi. De a Jumpin’ Jack Flash gitárriffjét nem ismerik fel. Ferenczit is fel kellene ismerni, és talán akkor lehet, hogy emlékeznénk rá, hogy ez volt az a zenekar, aki azt a jó koncertet adta ekkor és ekkor, itt és itt. Igen, drága hölgyeim és uraim, kurva jó zenészek élnek ebben az országban, és baromi jó produkciók születnek.

Abban reménykedünk, hátha alulról elindíthatunk valamit, amitől nem a média által kiválasztott éppen ünnepelt három előadó lesz a király, hanem a maradandó és tartalmas produkció gazdája. Persze ez csupán egy kirohanás, ami azért jön elő, mert végighallgatok egy koncertet és nem értem azt, hogy miért csak 100-an ülünk abban a bizonyos sátorban. Persze lehet, hogy ha 40 ezren lennénk, már elveszítené a varázsát a Racka Jam, de igazából ezt sem hiszem. Kell, hogy legyen itt közönség!