István király élt, él és élni fog. A nagy rockopera Szörényi és Bródy egyik pontozható öröksége, amelyhez sokban hozzájárult Mártha István zeneszerző és komponista, aki nélkül ez a zseniális darab nem jött volna létre. Ez már csak azért is hihető, mert nézzük meg a későbbi próbálkozásokat – például Attila – , és nem nagyon sikerül elhinnem, hogy ugyanaz a szerző írta őket... Ettől függetlenül övéké az érdem, és csillagos ötöst érdemelnek azért, mert merték használni a népzenét.
![](http://kulturpart.blog.hu/media/image/2007-08-22/7821178/istvan_1.jpg)
Arról nem beszélnék, hogy playback volt az előadás, mert azt már a szegedi ’91-es bemutatón hallott próbálkozások óta tudjuk, hogy Vikidál Gyula hangja eltűnt, mint a dodo madár Mauritiusról, és színészi játéka sem lett jobb, de engem ez sem zavart.
![](http://kulturpart.blog.hu/media/image/2007-08-22/7821178/istvan_2.jpg)
Amit viszont az előadás javára írhatunk, hogy ilyen lelkesedéssel és odaadással már csak nagyon ritkán találkozhatunk mind a színészek, mind a táncosok részéről. Pedig nem hiszem, hogy ez pénz kérdése lenne. Nekem amúgy is az a véleményem a szuper előadóinkról, ami a zenében is áll: sokszor egy jó helyen és jó időben lefogott hang többet ér, mint Alapi István 5 perces skálázása a bundokon. Vagyis nem vagyok biztos benne, hogy Román Sándor próbálkozása arra, hogy lesodorja a színpadról Michael Flatley csoportját, nem egy erősen meddő vállalkozás. A magyar néptánc amúgy sem az egyszólamairól volt híres. Erről ennyit.
![](http://kulturpart.blog.hu/media/image/2007-08-22/7821178/istvan_4.jpg)
Szóval gyönyörű időben, lelkes közönség előtt pontban 9 órakor elkezdődött az előadás, amit több mint tízezer ember várt, és már a nyitánynál vastapssal jutalmazta a fellépőket. Nagyon jó ötlet volt, hogy a színpadon kívül kihasználták a stadion füves területét is, így megnövelve a játékteret, lehetőséget adva arra, hogy az egész előadás ideje alatt a színpad jobb és bal oldala válassza el a küzdő feleket. A táncosok bejárták az egész stadiont, Novák Péter pedig egy égő karddal rohamozta meg a közönség sorait, abszolút bevonva a publikumot, egy interaktív előadást valósítva meg ezzel. Amikor Torda, a táltos dala alatt gyertyák százai gyulladtak meg a nézőtéren, hogy aztán az előadás végéig úgy is maradjanak, amikor hallottam, ahogy a közönség végigénekli a szövegeket, majd láttam, hogy a legvégén elhangzó Himnusz alatt sírva fakadnak, csak arra tudtam gondolni: hiába telt el az István, a király születése óta negyed évszázad, ma még talán időszerűbb, mint 1983-ban volt.