István király élt, él és élni fog. A nagy rockopera Szörényi és Bródy egyik pontozható öröksége, amelyhez sokban hozzájárult Mártha István zeneszerző és komponista, aki nélkül ez a zseniális darab nem jött volna létre. Ez már csak azért is hihető, mert nézzük meg a későbbi próbálkozásokat – például Attila – , és nem nagyon sikerül elhinnem, hogy ugyanaz a szerző írta őket... Ettől függetlenül övéké az érdem, és csillagos ötöst érdemelnek azért, mert merték használni a népzenét.

Arról nem beszélnék, hogy playback volt az előadás, mert azt már a szegedi ’91-es bemutatón hallott próbálkozások óta tudjuk, hogy Vikidál Gyula hangja eltűnt, mint a dodo madár Mauritiusról, és színészi játéka sem lett jobb, de engem ez sem zavart.

Amit viszont az előadás javára írhatunk, hogy ilyen lelkesedéssel és odaadással már csak nagyon ritkán találkozhatunk mind a színészek, mind a táncosok részéről. Pedig nem hiszem, hogy ez pénz kérdése lenne. Nekem amúgy is az a véleményem a szuper előadóinkról, ami a zenében is áll: sokszor egy jó helyen és jó időben lefogott hang többet ér, mint Alapi István 5 perces skálázása a bundokon. Vagyis nem vagyok biztos benne, hogy Román Sándor próbálkozása arra, hogy lesodorja a színpadról Michael Flatley csoportját, nem egy erősen meddő vállalkozás. A magyar néptánc amúgy sem az egyszólamairól volt híres. Erről ennyit.

Szóval gyönyörű időben, lelkes közönség előtt pontban 9 órakor elkezdődött az előadás, amit több mint tízezer ember várt, és már a nyitánynál vastapssal jutalmazta a fellépőket. Nagyon jó ötlet volt, hogy a színpadon kívül kihasználták a stadion füves területét is, így megnövelve a játékteret, lehetőséget adva arra, hogy az egész előadás ideje alatt a színpad jobb és bal oldala válassza el a küzdő feleket. A táncosok bejárták az egész stadiont, Novák Péter pedig egy égő karddal rohamozta meg a közönség sorait, abszolút bevonva a publikumot, egy interaktív előadást valósítva meg ezzel. Amikor Torda, a táltos dala alatt gyertyák százai gyulladtak meg a nézőtéren, hogy aztán az előadás végéig úgy is maradjanak, amikor hallottam, ahogy a közönség végigénekli a szövegeket, majd láttam, hogy a legvégén elhangzó Himnusz alatt sírva fakadnak, csak arra tudtam gondolni: hiába telt el az István, a király születése óta negyed évszázad, ma még talán időszerűbb, mint 1983-ban volt.