Mi a véleményed arról, hogy az idei Szigeten rajtatok kívül mindössze két magyar zenekar került a Nagyszínpadra?

A Szigetnek mindenképpen nagy előnye volt, hogy reprezentatív képet adott a hazai könnyűzenéről. Most az látszik, hogy a két nagyszínpad programja a 18 és 23 óra közötti idősávban annyira lekötötte a fesztivál közönségét – és itt emelném ki, hogy a hetijegyesek kétharmada külföldi volt – , hogy jelentős, közepesen jelentős vagy éppen feltörekvő magyar előadókra is jóval kevesebben voltak kíváncsiak, mint eddig. Eközben számos olyan hazai zenekar van, amelyiknek hagyományosan ez volt az a helyszín, ahol megmutathatta magát a nagyobb tömegeknek, és ez volt az a sikermennyiség, amiből lehet, hogy kihúzta a következő egy-másfél évben. Ott van például a 30Y, akik tavaly még több mint ezer ember előtt léptek fel a Szigeten, most meg a Manu Chaóval egy időben játszottak, és a koncertjük elején voltak ötszázan, a végén meg már annyian sem. Kapolcson eközben több mint kétezren nézték meg őket. Ha ezek a csapatok nem kapnak jobb lehetőséget, akkor valószínűleg nem játszanak majd a Szigeten, ahol persze így is lesz elég fellépő. Ezzel párhuzamosan csökkenhet a napok száma, a színpadok száma, valamilyen módon át fog alakulni az egész fesztivál. A Sziget ebből a szempontból egyébként közelít a nemzetközi standard felé, ami azt is jelentheti, hogy egy elsőrangú, nagyon jó fesztivál lesz belőle a közeljövőben, de azt is, hogy egy ugyanolyan másodrendű dologgá válik majd, mint akármelyik 2-3 napos rendezvény a környező országokban, elvesztve azt a sokszínűségét, amit egy kicsit már most is elvesztett.

És mi a helyzet a saját koncertetekkel? Elég vegyes visszhangja volt…

Voltak ennél jobb koncertjeink is a nyáron, meg egy-két rosszabb is akadt. Az eleje meg a vége erős négyes, a közepe olyan hármas. A körülményekkel nem volt semmi baj, normálisan be tudtunk állni és az előttünk, illetve utánunk fellépők stábjával sem akadtak nézeteltérések. Ez nem volt mindig így, mert a HIM előtt például kétszer is játszottunk és a menedzserük rendszerint ott verte a nyálát a koncertünk vége előtt 10 perccel, hogy mit keresünk még a színpadon. De hát egy nem túl fontos banda mellé mindig kell egy menedzser, aki kihisztizi, hogy a csapata mégis fontos legyen. Ez általában összefügg azzal, hogy mennyire szar zenét játszik az adott együttes… A Nine Inch Nailsnek erre nem volt szüksége. Magában a koncertben az volt az érdekes, hogy a jelenlévők jelentős része külföldi volt, akik nem ismerték a dalokat, nem tudták a szövegeket. Szerintem ez is közrejátszott abban, hogy több helyen is elég keményen lehúzták a bulit. Ez persze nem esett jól, mert sokat készültünk rá, de megszoktuk a hasonlókat. Egy ekkora színpadon nem is feltétlenül jön le pontosan, mi folyik odafent. Ha egy zenekar egy klubban jó, az még szar hangzással is átjön, itt viszont nem. A The Killersből például én sem hallottam semmit, csak némi kis gitározást meg dobolást a szintiszószban, egy barátom pedig, aki fent állt a keverőnél, odáig volt tőlük.

Itt a Nine Inch Nails, a Volt Fesztiválon a Korn előtt léptetek fel. Mindegy egy ilyen helyen, hogy ki következik utánatok, vagy érezhető, ha stílusban ennyire eltérő tőletek a főzenekar?

Nem mindegy, de nem is baj, ha más típusú együttes jön utánunk. Sosem gond, ha egy zenekar nem is feltétlenül ellenséges, hanem semleges közönségnek játszik, hiszen nekik is bizonyíthat. Ebből a szempontból mind a szigetes, mind a voltos koncertünk jól sült el: nem mentek el az emberek, pedig erre is volt már példa nagyszínpados fellépőknél nem is egyszer.

Több helyen lehúzták a Kispál szigetes koncertjét, másik zenekarodat, a Kiscsillagot viszont piedesztálra emelték. Milyen kifutást látsz az újabb csapatban? Nem üti egymást a kettő?

A Kiscsillag sosem lesz olyan népszerű, mint a Kispál, ha viszont huszonévesen csináltuk volna, azt hiszem, borzasztóan sikeres lenne, mert nincs ilyen csapat a mai magyar piacon. Hasonlóak vannak, de azok rosszabbak. Befelé nagyon nagy baj nincs ebből. Nem mondom, hogy Kispál annyira örült neki, amikor elkezdtem a Kiscsillagot, de megértette, miért csinálom. Abszolút gördülékeny, normális a viszony, egy helyen próbálunk, használjuk egymás cuccait és persze össze is kell egyeztetni a két zenekar dolgait. Szervezési szempontból nehézkes tehát csak ez az egész.

És hogy döntöd el, hogy egy új dalod a Kispált vagy a Kiscsillagot erősíti majd?

A Kiscsillagba nagyjából mindenki önálló ötleteket hoz. Néha Ódrival zenélgetünk közösen, de alapvetően önálló munka folyik, például leülök egy gitárral, megírok egy dalt, aztán utána a dobot meg a basszusgitárt is megcsinálom hozzá. Vagyis mindenki végigtolja a zenekaron a saját ötleteit. A Kispál másként dolgozik, ott leginkább közös ötletelés, jammelés révén születnek a számok. Egyelőre tehát amit gitáron megírok otthon, az megy a Kiscsillagba. A Kispálban nem szült jó vért, amikor be akartam vinni oda az önálló dalaimat: vagy a többieknek nem tetszett, vagy a végén nem olyan lett az eredmény, amit akartam. Volt, amit erőltettem, de volt, amit nem, mert egyre inkább rájöttem, hogy a Kispál akkor működik jól, ha nem nyomom a saját készre megírt dalaimat. Nem titok persze, hogy ez is benne van a Kiscsillag létezésében.

Azt mondod, a Kiscsillag sosem lesz olyan népszerű, mint a Kispál. Egyáltalán elérheti még manapság valaki azt a szintet, amit ti? Ha belegondolunk, a Tankcsapda és a Kispál óta nem jött olyan zenekar, amelyik ilyen tömegben meg tudta volna mozgatni az embereket.

Ahogy eltűnik a Kispál és a Tankcsapda, a piac a helyükre fog tenni valamit. Ha nincs sztár, csinálni kell, mert a magyar piacot is a nagy nevek tartják mozgásban. Ráadásul nem is egy vagy két nagy név… Garantáltan biztos nézőszámot hozna egy olyan fesztivál, ahol egyik nap mi játszanánk, a másikon meg Lukácsék, de nem lennének annyian, mint a Volton vagy a Hegyalja Fesztiválon. Vagyis ez ma már kevés, és jönnek is szépen felfelé a fiatalabb zenekarok. Ez az egész helyzet egyébként a magyar piac tehetetlenségéből adódik, ami remélhetőleg változni fog a most érzékelhető médianyitás miatt. Népszerűség alapján a Tankcsapdának és a Kispálnak is réges-régen mainstream produkciónak kellene lennie megjelenések szempontjából, csak a média erről nem vett tudomást, és kizárólag azoknak a villanásoknak biztosította a nyilvánosságot, amit arra alkalmasnak ítélt.

Kicsit szomorkás a hangulatom máma…?

Igen. Vagy amikor Cseresznye beszólt a No Thanxnek, mit tudom én… A mai napig nem jellemző az, hogy bármelyik médium úgy viselkedne a Tankcsapdával, mint ami a legnépszerűbb magyar zenekarnak kijárna. Ez bizonyos szempontból rossz, más szempontból viszont jó, hiszen éppen emiatt tudnak ezek a csapatok sokáig platózni. Sőt, miközben mi megálltunk egy bizonyos szinten, a Tankcsapda még népszerűbb is lett. Amint elkezdene minket orrba-szájba játszani az összes rádió, egyből mindenkinek tele is lenne velünk az agya: ezt már ismerjük, unjuk, jöjjön valami más… Ezt persze így is mondják, csak sokkal lassabban jön el a pillanat. Természetesen a másik véglet is létezik, gondolj csak arra, hogyan működik az angol piac, ahol nem a rádiók vagy a tévék, hanem egyenesen az újságok csinálják a sztárzenekarokat. Ott pont az a logika, hogy nem lehet mindig ugyanaz a 2-3 zenekar reflektorfényben, jöjjenek az újabbak, akiket még a kutya sem ismer, de máris hatalmas sztárok.

Ez sem egészséges…

Azon, hogy egészséges-e, lehet vitatkozni, hiszen ezekben a poszt-kapitalista gazdaságokban egy egész sor jelenség tűnik egészségtelennek, mégis működnek, gurulnak valahogy. Egyszerűen ez van. Ez egy mesterségesen gerjesztett piac, ami gyorsítja a fluktuációt, jönnek-mennek a zenekarok. De tegyük hozzá: az azért ritka, hogy valaki már befutott, és nem kap még egy lehetőséget. Ha így történik, ott már akad valami más természetű probléma, legyen az kezelhetetlenség vagy kábítószer-függőség. Ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illető nem éppen attól futott be. Ahhoz, hogy ezen a rettenetes kínálati piacon évekig a csúcson maradj, nemcsak tehetség szükséges, hanem iszonyú monotónia-tűrés és strapabíró képesség is. Fizikailag és pszichésen egyaránt nagyon erősnek kell lenni, hogy elviseld a nyomást. Nem csoda, hogy Robbie Williams Amerikába költözik, ahol senki sem ismeri. Én például aligha lennék erre alkalmas. Nemcsak alkatilag, hanem a tudásom alapján sem. Bár ezt még nem próbáltuk ki.

Nemrég megalapítottad a Megadó nevű saját kiadódat. Gondolom, nem meggazdagodni akartál egy 2 milliárdos forgalmú, folyamatosan szűkülő piacon…

A kiindulópont az volt: nem hiszem el, hogy nem lehet normálisabban gazdálkodni, és nem hiszem el, hogy egy olyan hierarchiát kell működtetni ezen a kicsi piacon, amilyet a magyar nagykiadók működtetnek. Fénykorunkban, amikor a Universalnál dolgoztunk, a cégnek 80 alkalmazottja volt. Ma is van 20-30, de annyi sem kell ezeknél a példányszámoknál. A világ nem látott olyat, hogy ötezer eladott példány már aranylemez, és ezért ennyien dolgoznak. Ezek független kiadós példányszámok, tehát a cégeknek is úgy kellene kinézniük, mint egy independent kiadónak: egy titkárnő, egy bonyolítóember, egy PR-os és valaki, aki az egészet összefogja, megmondja, mi hogy legyen, és belerakja a pénzét. Ennyi. Másrészt amikor nagy kiadónál voltunk, nekünk sem tudtak soha a lemezkészítéshez olyan embereket biztosítani, akikben megbízhattunk. Akikben meg megbíztunk volna, arra nem adtak pénzt, miközben az egész produkción végig rajta tartották a kezüket. Tehát az egész dolog fel van fújva, miközben ma már lemezt kiadni technológiai szempontból sem egy olyan nagy dolog. Annak idején 30-40 millió forint alatt nem is lehetett megfelelő stúdióberendezéshez jutni. Ma meg mindenki otthon készíti a felvételeit, mert ezekkel a példányszámokkal egyszerűen nem tudod kitermelni a stúdióköltségeket. Eközben azok a szoftverek, berendezések, amikkel a broadcasting stúdiókhoz közelítő minőségű felvételt tudsz készíteni, elérhető árúak lettek mondjuk azoknak a középkorú zenészeknek, akik már gyűjtöttek valamennyi pénzt. Vagy azoknak, akiknek gazdag a papájuk. 1,5-2 millió forintból már otthon is össze tudsz rakni egy olyan cuccot, amivel nemcsak a digitális hangmintákat, de az eredeti hangot is tudod rögzíteni. A zene tehát egy kicsit mindenkié lesz, még ha más értelemben is, mint ahogyan azt Kodály elképzelte. Történik egyfajta demokratizálódási folyamat: mindenkinek lehet lemeze.

Tehát ma már jobban megéri így lemezt kiadni.

Nézd, biztos kiadta volna más is a Kiscsillag lemezt, de nem akartam emiatt mindenfelé kilincselni. Összedobtuk a pénzt, felvettük, kerestünk hozzá terjesztőt és kiadtuk. A lényeg ebből a szempontból úgyis a terjesztés: legyen ott mindenütt, ne csak az úgymond jobb lemezboltokban. Aztán kiadtam a Zuboly lemezt, aminek a demója már másfél éve hozzáférhető, de látszólag nem érdeklődött iránta senki. Pedig egy nívós produkcióról beszélünk, és a koncerteken, nyári fesztiválokon egyértelműen látszik, hogy az emberek egyre nagyobb számban kíváncsiak rájuk. Nem biztos, hogy ez a példányszámokban is egyből tükröződni fog, de remélem, hogy sikerült elindítanom egy olyan zenekart, amelyik a következő években fontos lehet majd.

Milyen példányszámnál lehet nullszaldós egy olyan kiadvány, mint a Zuboly?

Ha nem költesz rá semmit pluszban, csak finanszírozod a stúdiót meg kifizeted a jogdíjakat, akkor az én hangsúlyozottan olcsó kiadói áram mellett – amire még rákerül úgy 40-45 százalék, mire a fogyasztókhoz ér, amit fájlalok, de hát ez van – , akkor a Zuboly olyan 1500 példánynál lenne nullán. De erre még rájön a klip, a reklámköltség és számos egyéb kiadás. A Kiscsillag egyébként lehet, hogy eléri majd az ötezres aranylemez-határt is.

Nevetséges példányszámokról beszélünk. Lehet még ma mérni egyáltalán, hogy hány emberhez jut el a zenétek? Mi a helyzet a letöltésekkel?

A népszerűséget ma kizárólag a koncertek nézőszámából lehet leszűrni, hiszen az még nem lesz automatikusan CD-vásárló, aki felismer a benzinkútnál. Ami a letöltéseket illeti, a MAHASZ évekkel ezelőtt készített erről statisztikákat, amiket aztán jól le is titkosított. Rejtély, hogy miért, mert eközben ugye lelkesen lépnek fel a hamisítók ellen. Annak érdekében ugyanakkor még semmit sem tettek, hogy a lemezkiadók viselkedése a megváltozott fogyasztási szokásokhoz idomuljon. Egy vicc, hogy 2007-ben akad olyan magyarországi nagykiadó, amelyiknek a zeneszámaihoz még nem lehet fizetős letöltéssel hozzájutni. Akiknél meg hozzá lehet, ott egészen elszállt árakról beszélünk. A nemzetközi ár kilencven-egynéhány cent. A Kiscsillag dalait több oldalon is le lehet tölteni. Ahol átlagosan 120 forintba kerül egy szám, ott már százezer forint körül jár a bevétel, ahol pedig 250 forintba – és ez az egyik legolvasottabb magyar internetes site – , ott eddig tízezer forint értékben adtunk el Kiscsillag dalokat. Vagyis a nemzetközi átlagárat a tapasztalatok szerint a magyarországi zenefogyasztók is hajlandóak megfizetni, de a cégek nem adnak nekik lehetőséget erre. Egy olyan fogyasztási szokásokkal rendelkező országban, ahol a ’80-as években az volt a menő, akinek megvolt kazettán az összes Yazoo vagy az összes Depeche Mode, a most felnövekvő tizenéves generációnak már eszébe sem jut, hogy zenét boltban is lehet venni. Ezeket a nehézségeket figyelembe véve is jó, ha az embernek van egy kis kiadója, mert a nagy cégek sokkal lassabban reagálnak a fogyasztási szokások változására.

A hazai kiadók már elkéstek, nem?

Nekem mondod? A magyarországi nagykiadók a siralmas és a szánalmas közötti keskeny mezsgyén mozognak. Mondok egy példát: a MAHASZ csúcskorszaka 1997-1998 körül volt, akkor adták el a legtöbb hanghordozót, nagyrészt kazettákat. Ezek többsége ma már hallgathatatlan, a kazetta formátum eltűnt, és aki akkoriban ilyeneket vett, nyilván szeretné, ha meglennének neki most is. Ha azt mondjuk nekik, hogy vegyétek meg a boltban 4000 forintért, de ott nem lehet kapni a CD-ket, ezeknek az embereknek is azt üzenjük, hogy töltsék csak le. Vagyis egy szinte biztos piacról mondtunk le azzal, hogy évekig nem lehetett a boltokban kapni a régi CD-ket, vagy hogy nem értékeltük le a raktárban porosodó készleteket. Márpedig amikor az EMI tavaly leértékelte a back-katalógusát, akkor is egyértelműen látszott, hogy az emberek hajlandóak 1000-1200 forintokért borítós CD-ket venni. Elfogyott például 7-8 ezer régi Pál Utcai Fiúk lemez is. És ismétlem, jelenleg ötezer példány az aranylemez!

Mi lesz ennek a vége?

Először is kimennek majd a nagykiadók az országból, és csak képviseleteket hagynak itt. A legfontosabb magyar lemezeket már ma is a kis cégek gondozzák, a CLS, a TomTom és a többi. Ez így sokkal egészségesebb szerintem. A gondok is egészen mások lesznek, hiszen Amerikában már most vannak olyan kábeltévé-csomagok, ahol zeneanyagokat is vehetsz a tévécsatornák mellett. A CD-piac teljesen össze fog zsugorodni, de újra lesz bakelit és a hanghordozók struktúrája is átalakul majd. A nagylemez-formátum, ami a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején alakult ki – 10-12 szám 40-45 percben – , visszaszorul, és elsősorban ismét maxik, kislemezek lesznek majd, mint az ’50-es években. Ezek kijönnek majd bakeliten és hozzáférhetőek lesznek az interneten, nagylemezt meg csak azok adnak majd ki, akiknek van egy teljes albumnyi mondanivalójuk. Vagyis 6-8 éven belül gyökeresen megváltozik minden. De ez is nyilván olyan dolog, mint hogy amíg van kőolaj meg földgáz, addig lesz benzines autó. Vagyis amíg lesz rá kereslet, addig CD-k is lesznek.