Milyen az, amikor az alternatív zenék pápája dekadens nászt ül a világ utolsó gitárhősével, és maguk köré ültetnek egy kisebb hadseregnyi vendéget, köztük a régóta halott Jim Morrisont is? Meg kell hallgatni a Satellite Party Ultra Payloaded című lemezét, és egyből kiderül.

Létezett a ’80-as évek végén egy Jane’s Addiction nevű zenekar, akik rutinosan összetekerték azt a gyutacsot, amivel aztán 1991-ben egy bizonyos Kurt Cobain és Nirvana nevű kisegyüttese berobbantotta a hordót és a világra szabadította az alternatív zenék fenevadját. A Jane’s Addictiont egy Perry Farrell nevű izgága, a drogokhoz erősen vonzódó androgün álmodta meg, és három stílusok között vadul ugráló, fárasztóan agybeteg, de felejthetetlen lemezt hagytak az utókorra, meg persze a legendás Lollapalooza fesztiválturnét. Aztán szépen feloszlottak, mielőtt túl nagy sztárok lettek volna: Farrellt undorította a rockcirkusz, és amikor ott állt a teltházas Madison Square Garden színpadán, rádöbbent, hogy őt is bedarálja a gépezet, ha nem állnak le. 1991-ben feloszlottak, mindenki ment, amerre látott, Farrell megcsinálta a még betegebb Porno For Pyrost, a Jane’s Addiction pedig igazi kultikus legenda lett. A 2000-es évek elején nem bírták ki és összeálltak még egy album erejéig, de utána megint szétrobbantak.

Létezett ugyanebben a korszakban egy másik zenekar is, ami a felszínen – de csak ott – mindennek a része volt, ami ellen Farrell harcolt. Bostonból érkeztek, Extreme volt a nevük, és a More Than Words nevű akusztikus ballada világhódító sikere miatt a közfelfogás összemosta őket a Bon Jovi-utánzatok ezreivel, pedig esetükben jóval többről volt szó. Arénarockban utaztak, de Queen-szerűen grandiózus elképzelésekkel, vokálmegoldásokkal és persze Nuno Bettencourttel, akit nem véletlenül illetett a szaksajtó minduntalan „az utolsó gitárhős” eposzi jelzővel. Aztán számos vele egyívású zenekarral együtt a ’90-es évek derekán az Extreme is belefulladt az alternatív zenék tengerébe.

Hedonisztikus kirakodóvásár

Pikáns, hogy 2007-ben Perry Farrell pont Nuno Bettencourttel közösen csinált lemezt, de ez is csak a fecsegő felszín: két stílushatárokat nem tűrő zenész stílushatárokat nem tűrő albuma az Ultra Payloaded, amire a duóból inkább alapvetően Farrell nyomta rá a bélyegét (a gitáros valószínűsíthetően ezért is lécelt le a megjelenést követően körülbelül két hónappal).

És hogy milyen is a Satellite Party? Tipikusan olyan, amit még annyira sem lehet leírni, mint a hétköznapi zenéket. Leplezetlen ’70-es évek-beli érzést áraszt magából, beleértve ebbe a virággyerek-hangulatot és a klasszikus diszkós behatásokat is, de ezen túlmenően tényleg van itt minden: rock, funky és pop elemek, elektronikus hangszerelési megoldások tömkelege, emellett nagyzenekar – igazi nagyzenekar, nem kamu, mint a manapság megjelenő albumok többségén – , rengeteg elszállós, pszichedelikus dallam, meg némi „naígykelleztvalahogy” gitározás Nunótól, mentesen mindenféle hősködéstől, ami sokaknak elcsapná a gyomrát. Változatos, ezerszínű és mindvégig nagyon zenei ez a valamiféle homályos sci-fi koncepción alapuló lemez, csapjanak akár húzós funk rockba, akár 30 évvel ezelőtti tévésorozatok szignáljait idézően kvakkogós, Isaac Hayes-es hangzásokkal teli lusta hangulati utazásokba.

Vendégek is vonulnak fel szép számmal, itt van Flea és John Frusciante a Red Hot Chili Peppersből – a különbség nekik annyi lehetett, hogy itt valaki tényleg énekel, nem pedig csak úgy csinál – , Peter Hook a New Orderből, egy sor jónevű diszkzsoké meg elektromos hangzásberhelő főguru, a végén pedig maga Jim Morrison egy sosem hallott felvételen, szimfonikus hangzásokkal és elektromos effektekkel alaposan lelocsolva. Utóbbi tényleg kuriózum, még ha nem is jelenti az egyetemes zenetörténelem csúcsát.

Aki idegenkedik az eklektikus, kirakodóvásár-szerűen tarka dolgoktól, inkább messziről kerülje el a Satellite Partyt, de egyébként mindenki csak jól járhat vele.