Új albumotok címe Gipsy Crossroads. Ez a hallgatót arra engedi következtetni, hogy muzsikátok valamilyen fúziós zene. Mik azok a zenei elemek, stílusjegyek, amik e lemez cigány zenéjében találkoznak?

István: Azért találtuk ezt a címet megfelelőnek, mert ez fejezi ki a legjobban azt, amit mi csinálunk. A crossroads kifejezés alapvetően a blues rajongóknak mond igazán többet, merthogy van egy legendás blues dal, aminek az a címe, hogy Crossroads. Ezt Robert Johnson énekelte ezelőtt hetven évvel, és noha már réges-rég meghalt, a dalát a mai napig játsszák. Tehát ez a Crossroads egy műfaj-meghatározó dal. Így már el is árultam, hogy többek között a blues az, amit mi új stílusként behoztunk a cigány folklórba. Még senki nem csinált és nem is nagyon csinál olyat, hogy éppen a blues zenét, az amerikai fekete bluest használja a cigány folklórral együtt. Mi ezt tesszük. De emellett még a latin zenét – például a rumbát, a flamencót – is beemeljük. A cigány zenén belül is nagyon színes a muzsikánk, merthogy nemcsak magyarországi, hanem balkáni, orosz, román cigány zenét is játszunk, tehát nagyon színes a paletta. Ez már-már túl sok. Viszont kevesen vagyunk, merthogy ez egy család, és így ez a kettő kiegészíti egymást. Kevesen szólaltatjuk meg, ám nagyon-nagyon sok forrásból táplálkozunk.

A magyarországi cigány dalokon kívül távoli országok cigány közösségeinek dallamait is megszólaltatjátok. Ezek sok esetben mégsem a maguk autentikus jegyeit viselik.

István: Vannak olyan dalok, amik egy távolabbi ország cigány zenéjét képviselik és annak a stílusában is szólalnak meg, de van olyan, amit teljesen átemeltünk egy más zenei környezetbe. Például van a Blues For Dimo, ami egy nagyon régi szabolcsi cigány dal, nagyon egyszerű, nem is hangszeres, csupán énekelt verziójú. Ezt összehoztuk egy bluesos dallamú kísérettel. A dallama ugyanaz, a szövege ugyanaz, csak a zenei kísérete Mississippi blues, és ettől érdekessé vált az egész. Játszunk szlovákiai dalt vagy orosz cigány dalt is latin stílusban. Tehát bizony előfordul, hogy kiemelünk az adott zenei-földrajzi környezetből egy dalt és egy teljesen más kísérettel játsszuk el. De olyan is van, amikor meghagyjuk. A lemezünkön hallható olyan balkáni cigány zene, amit egy az egyben balkáni stílusban adunk elő, ez a Bare droma című dal.

Vannak olyan dallamok, amelyeket saját magatok gyűjtöttetek?

Ica: Nagyon sok gyűjtésünk van otthon. István eleve sokat hallott a régi cigányoktól, akik még tényleg csak énekeltek, meg járt be a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetébe, onnan hozta a gyűjtéseket és ezeket dolgoztuk fel. Ez az egyik fele. A másik, amit én hoztam a családból, az én nagymamámtól, nagyapámtól, dédmamámtól. Szabolcs- Szatmárból való vagyok, onnan is egy nagyon picike kis faluból, Mátyusból.

István: Van olyan dal a lemezen, amit a nagybátyjától tanultunk. Ez egy tipikus, nagyon ismert cigány népdal, aminek Erdélytől Felvidékig mindenhol ismerik egy verzióját, de mi azt a verziót játsszuk, amit az ő nagybátyja, a Kálmán bácsi.

Mióta zenéltek ebben a nem mindennapi felállásban?

Niki: Ez a családi felállás három éve működik. Anyuék már régebben is zenéltek, mi akkor szálltunk be, amikor már nagyobbak lettünk és tudtak vinni a koncertekre fellépni.

Ica: Niki meg István már nagyon régóta jönnek velünk koncertekre, ők igazából beleszülettek. Amikor a régi zenekarral koncerteztünk, akkor is feljöttek a színpadra, Niki például táncolt. Az pedig hozzátartozik, hogy mind a két gyerek klasszikus gitározni tanult, István nyolc és fél, Niki hét évig, tehát van zenei képzettségük.

István: Nem erőltettük, hogy mi családi zenekar legyünk, csak egyszerűen láttuk, hogy ebben nőnek fel, annyira otthonosan mozogtak a hangszerek, a dalok, a táncok világában, hogy az együtt muzsikálás teljesen természetes módon alakult ki. Megpróbáltuk, csináltunk egy-két koncertet és láttuk, hogy működik. Nyilvánvalóan elfogult az ember, de én ilyen jó zenekarban még soha nem játszottam, mint ez a jelenlegi. A nézői visszajelzések is ezt igazolják.

Ica: Igen! A nézők azonnal érezték azt a pluszt, amit egy család adhat. Megérezték, visszaadták nekünk, tehát innentől kezdve tényleg működött a dolog. Ennél nagyobb öröm nem kell egy zenekarnak, minthogy azt lássa vagy azt érezze, hogy működik, amit csinál.

Mennyiben befolyásolja a színpadról sugárzó felhőtlen, önfeledt hangulatot, hogy a szülők gyermekeikkel együtt zenélnek?

István: Teljesen. Zenéltünk másokkal is, úgymond „idegen” emberekkel és az is nagyon jó érzés meg nagyon különleges, de ennél különlegesebb nincsen.

Ica: Nem kell hozzá szó, hogy megértsük egymást, elég, ha csak egymásra nézünk. Az arc mozdulatából mindenkiről tudunk mindent. Niki három éve van már a zenekarban, de minden egyes táncánál még bizony, hogy a szemem könnybe jön. Amikor elkezdett énekelni – pedig egy pár koncerten már túl voltunk – , nem tudtam magamban legyőzni azt az érzést, hogy ez nagyon nagy dolog!

István: Ezt én is megerősíthetem. Ketten vagyunk a fő-fő hangszeresek a fiammal és hatalmas érzés, amikor ketten gitározunk, ketten kísérjük a zenét. Ami fontos egy zenekarban, hogy az együttes együtt mit tud produkálni. Egyenként nyilván egyikünk se a világ legjobb énekese, se nem a világ legjobb gitárosa, nem a legjobb táncosa, mégis együtt valami olyasmit tudunk alkotni, amit senki más. Ez az, ami igazából értelmet ad az egésznek.

A Karaván Familia megszületése előtt milyen más csapatokban képviseltétek a cigány folklórt?

István: Én 15-16 éves koromban kezdtem csak hangszert venni a kezembe, jóval később, mint például az én gyerekeim, akik mostanra már koncertező zenészek. Akkoriban úgy hozta a sors, hogy a szájharmonika volt az első hangszer, amin megtanultam játszani, mert nagyon tetszett az amerikai blues zene, azt hallgattam éjjel-nappal. Aztán összeismerkedtem cigány blues zenészekkel, Sárközi Palival meg az együttesével, és egész fiatalon velük kezdtem játszani. Nagyon nagy hatással voltak rám. Olyannyira, hogy nézegettem Palit, aki szólógitáros, és annyira megtetszett az is, hogy azt mondtam magamban: én is ezt szeretném csinálni. Elkezdtem azt is tanulgatni magamtól. Aztán hogy, hogy nem, akkoriban, a ’80-as évek közepén kezdett kibontakozni a cigány népzenei mozgalom, jött egy-két cigány népzenei együttes, lehetett menni a koncertjeikre, megjelentek cigány népzenei gyűjtések lemezen, ezeket meghallgattam és valahogy úgy megérintett, hogy onnantól kezdve ezzel akartam foglalkozni. A lényeg az, hogy összebarátkoztam jó pár zenésszel, tanulgattam tőlük, aztán a katonaságnál összebarátkoztam Balogh Ferivel, aki a Romanyi Rota együttes vezetője volt akkoriban. Ebből a barátságból egy tizenhárom éves együttműködés született, szerzőpáros lett belőlünk. A mi kettőnk párosa volt a Romanyi Rota törzse. És menet közben, ahogy fejlődött az együttes, kiadtunk CD-ket, megtaláltuk a saját stílusunkat, összeismerkedtünk további cigány zenészekkel, megszületett a Romano Kokalo együttes, Balogh Kálmán cimbalmos vezetésével. Az ő ötlete volt, hogy össze kéne hozni a vokális és instrumentális cigány hagyományokat. Így a Romanyi Rota tagjaiból meg az ő együttesének tagjaiból összejött a Romano Kokalo, de addigra már Ica is tagja volt az együttesnek. Ugyanis eleinte, amíg a gyerekek picik voltak, főleg én jártam zenélni, ő meg otthon volt a gyerekekkel. Amikor már nagyobbacskák lettek, olyan 8-10 évesek, akkor jött velem ő is énekelni, mert akkor már nem kellett külön vigyázni rájuk, már ott voltak velünk mindenhol. A Karaván zenekart 2002-ben csináltuk meg. Rögtön meg is jelent egy lemez, amin Boban Markoviccsal együtt játszunk, ő volt a vendégművészünk. Ez akkor még csak egy trió volt, mi ketten, meg egy régi zenész barátom. Aztán később megszületett a Karaván Familia és maradt is a család.

Boban Markovic mellett vannak illetve voltak olyan híres és elismert zenészek, előadóművészek, akikkel együtt dolgoztatok?

Ica: Ezelőtt három évvel meghívott Szakcsi Lakatos Béla zongoraművész. Az ő csapatával énekeltem egy pár számot a Művészetek Palotájában egy nagyszabású cigány showműsor keretén belül, amiben a jazzt és a cigány folklórt hozták egy tető alá. Itthon, Magyarországon nagyon sok zenész barátunk van, akit jól ismernek a szakmában. Lukács Miklóssal is dolgoztunk már korábban, aki most Palya Bea zenekarában zenél. Novák Csabával, a bőgősével úgyszintén.

István: Tavaly pedig itt járt Szegeden a Transglobal Underground, a világhírű londoni zenekar és a Karaván Familia velük is adott egy közös koncertet.

Pisti: Igazából a Karaván most legutóbb, ebben a formációban a Heaven Street Sevennel játszott együtt. Ez azért érdekesség, mert ők egy teljesen más műfajt képviselnek, pop és rock határán mozognak, de úgy hozta a sors, hogy nagyon megtetszett nekik, amit mi képviselünk és megkérdezték, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy közös koncertet. Az volt a kérésük, hogy az ő dalaikat próbáljuk meg egy kicsit átdolgozni a mi ízlésünk szerint. Ezt meg is tettük és csináltunk egy koncertet a Millenárison, utána a Művészetek Palotájában, most pedig legutóbb a Veszprémi Utcazene Fesztiválon. Hatalmas sikere volt. Ez talán annak köszönhető, hogy nagyon nyitottak vagyunk, a zenénkben nincsenek merev határok.

Milyen időközönként próbáltok? Hogyan fejlesztitek a hangszereken való játékot, technikai tudást?

Pisti: Még ha nem is mindig a repertoárt gyakorlom, azért napi szinten előveszem a gitárt.

Niki: A közös próbák pedig úgy zajlanak, hogy otthon leülünk és úgymond spontán kezdünk el próbálni. Hetente akár többször is.

István: Ezért is jó, hogy egy család vagyunk, mert nem kell összehívni a zenekart.

Ica: Képzeld, sokszor van olyan, hogy én kint mosogatok, vagy éppen főzök, de ők hárman a szobában próbálnak és onnan kérik a tanácsomat: „Ica, mondjad te is…!”

István: Van úgy, hogy a fiam elkezdi gitározni, amit éppen szeret, Stevie Wondert vagy bárki mást, majd mi rázendítünk egy cigány dalra és így aztán beszáll mindenki és kialakul… Nagyon fontos a próba!

Niki: A házban például, ahol lakunk, rendesen kérik, hogy hangosabban játsszunk, nyissuk ki az ajtót, ablakot, mert akkor kiállnak a gangra, kikönyökölnek az ablakba és hallgatják. Sokan az egész repertoárt megtanulták. Tudják, hogy melyik dal után melyik következik.

Ha jól tudom, nem is egy díj dicséri már a muzsikátokat.

István: Tavaly Svédországban volt egy kisebbségi eurovíziós dalfesztivál. Ez az Euroviziós Dalfesztivál egy alternatív változata, amire csak kisebbségi nyelven éneklő zenekarokat hívnak meg. Egyszer csak jött egy e-mail, hogy az új CD-nk egyik dalát beválogatták. Nagyon tetszett nekik és ragaszkodtak ahhoz, hogy utazzunk ki Svédországba. Eddig, ezen a kisebbségi euroviziós dalfesztiválon cigányok nem jelentek meg, mi voltunk az elsők. Így nagyon büszkék vagyunk arra, hogy nemcsak Magyarországot, hanem az egész európai cigányságot képviseltük. Harmadik helyezést értünk el, ami egy ilyen összeurópai fesztiválon szerintünk nem rossz. Ez előtt egy évvel voltunk Bulgáriában egy nemzetközi cigányfesztiválon, ott is harmadikok lettünk. Végül, de nem utolsó sorban idén a Fringe Fesztiválon szakmai díjat kaptunk.

Külföldön jártatok-e már a zenekarral?

István: Itthon jóval több koncertünk van, de hálistennek azért eljutunk külföldre is. A gyerekek úgy indultak, hogy 2003-ban egy egyhetes belga turnén vettek részt velünk. De játszottunk együtt már Bécsben és Németországban is.

Kik érdeklődnek leginkább a zenétek iránt?

Ica: Nagyon vegyes, hisz a zenénk nem rétegzene. Mindenki tudja értékelni.

István: Azok a zenei poénok, amivel megtűzdeljük egy-egy koncertünket – néha Manu Chaóval, néha Bob Marley-val, néha Santanával –, igen népszerűek. Az idősek is hallanak benne olyat, ami nekik tetszik, a fiatalok is, magyarok is, cigányok is. Az az érdekes, hogy eleinte volt bennünk egyfajta bizonytalanság, hogy a cigány közösség elé kimerjünk-e állni blues-zal vagy Santanával, hiszen a cigány zenébe ez mégse illik. De miért ne játsszuk? Mi vagyunk a Karaván Familia, mi ezt játsszuk és kész. És óriási siker fogad minket mindenhol. Cigány rendezvényeken, ahol zömében cigány közönség van, annak ellenére, hogy nem tiszta, hagyományőrző előadásmódban játszunk, veszik a lapot és értékelik a zenénket. Nagykanizsán például egy idős cigány ember odajött hozzánk és elmondta, hogy neki az új CD-ről a Blues for Dimo című dalunk a kedvence. Ez nekünk visszaigazolás arra vonatkozóan, hogy jó az, amit csinálunk és hogy a cigányok sem érzik úgy, hogy elrontjuk a zenéjüket. Értékelik azt, hogy vállalunk egy olyan repertoárt a cigány zenén keresztül, ami a mi ízlésünk szerint való és rólunk szól.