Aki a reklámplakáton gyanútlanul meglátta, hogy John Travolta egy Hajlakk (Hairspray) című filmben szerepel, annak bizonyára rögtön a Grease jutott eszébe. Aki kijött a vetítőteremből, talán derültségében, talán ijedtségében már el is felejthette a párhuzamot. Képtelenség ugyanis, hogy az egykori Danny Zuko rózsaszínű hacukába bújtatott nőstény Maci Laciként tipegjen frivolan a táncparketten.
1962, Baltimore, nagytotálban. A felhők közül leszállva az alacsony, pufók tinédzser, a lefagyaszthatatlan vigyorú Tracy Turnblad (Nikki Blonsky) tűnik fel, aki egy szemeteskocsi tetején a „Jó Reggelt, Baltimore”-t énekelve érkezik a suliba. Itt azonban egy percig sem képes figyelni, hiszen szüntelenül arról ábrándozik, hogy bekerül egy hajlakkot reklámozó, népszerű táncos tévéműsorba, a The Corny Collins Show-ba. Bőséges fizikai adottságait tekintve ez talán túlzó optimizmus, de Tracy szemtelenül önhitt. És meg is van hozzá a tehetsége: szinte önkívületi lazaságban himbálózik, rángatózik és forog, ami komikus feszültségben áll saját testével és a show összképével. Tervétől azonban még a durva visszautasítás sem tántorítja el. Vagány tánctudásának köszönhetően hamarosan a tánccsapatban is találja magát, és a műsor egyik fő látványossága lesz. Igazságtalannak tartja azonban, hogy fekete barátai, akiktől egyre több mozdulatot les el, csak külön szerepelhetnek a műsorban. Elkezdődik a harc a beilleszkedésért és a Miss Hairspray címért.A kissé szokatlan történet tizenkilenc évvel ezelőtt született, amikor John Waters, az extravagáns, műfaji határokat bátran átlépő filmművész úgy döntött, hogy vászonra viszi Hairspray című szerzeményét. A mű eredetileg a ’60-as évek tv show-jairól, lindy hop lázáról és a rock and roll fekete és fehér közösségeket összebékítő hatásáról szóló nosztalgikus szatírának készült. Szolid tetszést aratott ugyan, mégis mitikus kultuszfilm vált belőle, akárcsak John Waters többi alkotása. A darab 2002-ben mutatkozott be a Broadway-n, ezúttal hangosabb sikerrel. A musicalt idáig hét országban vitték színre, és nyolc Tony-díjat, zenéje pedig több Grammy-díjat is elnyert. A 2007-es (jelenlegi) feldolgozás még egy lépést tett a mainstream, és egyúttal a hollywoodi retro-stílus irányába. Waters rajongói kicsit fanyalogtak, a tengerentúli kritikusok és mozinézők mégis egyöntetű lelkesedéssel fogadták a színpadi darabként már bejáratott Hajlakkot.
Az utóbbi idők legsikeresebb musical-filmje, a Chicago producerei, Craig Zadan és Neil Meron sokak meglepetésére a filmes koreográfus Adam Shankman-t bízták meg a rendezéssel. Shankman ekképp összegezte ambiciózusnak talán nem nevezhető művészi koncepcióját: „egy nagy, mókás musicalt akartam csinálni.” Épp ezért megbocsátható, hogy fittyet hányva a lélektani következetességre és a cselekmény dinamikájára, mindent a látványnak és a zenének rendel alá. A film valójában egyetlen impozáns, vígjáték- és musical-klisékből kifogyhatatlan hatásvadászat. A tánc- és dalbetétek megszakítás nélküli áradatban hömpölyögnek, megpróbálva nevetségessé tenni mindazt, ami prózai és hétköznapi. Így viszont az válik egy kis idő után tréfássá, hogy a szereplőket minden pillanatban valóságos táncdüh szállja meg. Mintha dróton rángatott bábfigurák lennének, akik nem tudnak parancsolni csapongó érzelmeiknek.
Az egyoldalú megközelítést némileg kompenzálja a szereposztás, amely igazi sztárfürdőt hozott. A tréfaboltos, csupaszív papát a pókerarcú Christopher Walken játssza, akiben ezúttal sem csalódhatnak rajongói; Travoltával előadott szerelmi duettje közben nehéz bárkinek is megállni nevetés nélkül. A showműsor bemondónőjét az Oscar-díjas rapper-énekes, a kellemes orgánumú Queen Latifah, az intrikus díva szerepét pedig a még mindig ellenállhatatlan Michelle Pfeiffer formálja meg. A fiatal tehetségek közül Elijah Kelly és Zac Efron, a két ügyeletes nőcsábász alakítását érdemes kiemelni.
Tánc tekintetében a fő attrakció valóban Nikki Blonsky - és talán Elijah Kelly -, komikum szempontjából viszont Tracy otthonülős, falánk mamája, John (Jane) Travolta. Tracynek meg kell győznie mamáját, hogy támogassa őt, és csapjon fel ügynökének. Szinte bizarr és teljes képtelenség, hogy az eddig igazán férfias szerepekben látható Travolta szumóbirkózókat megszégyenítő kiterjedésű háziasszonyként imbolyogjon a vasalódeszka körül, átváltozása után pedig rózsaszínű hacukába bújtatott nőstény Maci Laciként tipegjen frivolan a táncparketten. A látványt azonban még tetézi a termetes maszk is, amelytől Travolta úgy fest, mintha Barbra Streisand kapott volna néhány túlméretezett Botox-löketet. Agyalágyult ötlet, de komoly próbára teszi a rekeszizmokat. Az 53 éves filmcsillag mégis éppoly otthonosan mozog egy nő bőrébe bújva, mint egykor Robin Williams Mrs. Doubtfire-ként, ami ismét csak színészi sokoldalúságát dícséri.
A Hajlakk ragadós, mint a vattacukor. Vagy inkább olyan, mint egy nyári koktél: édes és könnyű, felráz és elzsibbaszt. Féktelen tombolásnak ígérkezik és kiszámítható izgalmakat okoz. Arra számítsunk tehát, amit kaphatunk: ízig-vérig naiv popcorn-musicalre, első osztályú ponyvára, amerikai dáridóra. Olyan darabra, ami önmaga és egyben az egész műfaj persziflázsa. Feltupírozott hajkölteményekkel, harsány díszletekkel, tarka kosztümkavalkáddal, kápráztató tömegjelenetekkel szentimentális tündérmesévé gerjesztett nagy, mókás musicalre.