Aki a reklámplakáton gyanútlanul meglátta, hogy John Travolta egy Hajlakk (Hairspray) című filmben szerepel, annak bizonyára rögtön a Grease jutott eszébe. Aki kijött a vetítőteremből, talán derültségében, talán ijedtségében már el is felejthette a párhuzamot. Képtelenség ugyanis, hogy az egykori Danny Zuko rózsaszínű hacukába bújtatott nőstény Maci Laciként tipegjen frivolan a táncparketten.
1962, Baltimore, nagytotálban. A felhők közül leszállva az alacsony, pufók tinédzser, a lefagyaszthatatlan vigyorú Tracy Turnblad (Nikki Blonsky) tűnik fel, aki egy szemeteskocsi tetején a „Jó Reggelt, Baltimore”-t énekelve érkezik a suliba. Itt azonban egy percig sem képes figyelni, hiszen szüntelenül arról ábrándozik, hogy bekerül egy hajlakkot reklámozó, népszerű táncos tévéműsorba, a The Corny Collins Show-ba. Bőséges fizikai adottságait tekintve ez talán túlzó optimizmus, de Tracy szemtelenül önhitt. És meg is van hozzá a tehetsége: szinte önkívületi lazaságban himbálózik, rángatózik és forog, ami komikus feszültségben áll saját testével és a show összképével. Tervétől azonban még a durva visszautasítás sem tántorítja el. Vagány tánctudásának köszönhetően hamarosan a tánccsapatban is találja magát, és a műsor egyik fő látványossága lesz. Igazságtalannak tartja azonban, hogy fekete barátai, akiktől egyre több mozdulatot les el, csak külön szerepelhetnek a műsorban. Elkezdődik a harc a beilleszkedésért és a Miss Hairspray címért.
Az utóbbi idők legsikeresebb musical-filmje, a Chicago producerei, Craig Zadan és Neil Meron sokak meglepetésére a filmes koreográfus Adam Shankman-t bízták meg a rendezéssel. Shankman ekképp összegezte ambiciózusnak talán nem nevezhető művészi koncepcióját: „egy nagy, mókás musicalt akartam csinálni.” Épp ezért megbocsátható, hogy fittyet hányva a lélektani következetességre és a cselekmény dinamikájára, mindent a látványnak és a zenének rendel alá. A film valójában egyetlen impozáns, vígjáték- és musical-klisékből kifogyhatatlan hatásvadászat. A tánc- és dalbetétek megszakítás nélküli áradatban hömpölyögnek, megpróbálva nevetségessé tenni mindazt, ami prózai és hétköznapi. Így viszont az válik egy kis idő után tréfássá, hogy a szereplőket minden pillanatban valóságos táncdüh szállja meg. Mintha dróton rángatott bábfigurák lennének, akik nem tudnak parancsolni csapongó érzelmeiknek.
Az egyoldalú megközelítést némileg kompenzálja a szereposztás, amely igazi sztárfürdőt hozott. A tréfaboltos, csupaszív papát a pókerarcú Christopher Walken játssza, akiben ezúttal sem csalódhatnak rajongói; Travoltával előadott szerelmi duettje közben nehéz bárkinek is megállni nevetés nélkül. A showműsor bemondónőjét az Oscar-díjas rapper-énekes, a kellemes orgánumú Queen Latifah, az intrikus díva szerepét pedig a még mindig ellenállhatatlan Michelle Pfeiffer formálja meg. A fiatal tehetségek közül Elijah Kelly és Zac Efron, a két ügyeletes nőcsábász alakítását érdemes kiemelni.
A Hajlakk ragadós, mint a vattacukor. Vagy inkább olyan, mint egy nyári koktél: édes és könnyű, felráz és elzsibbaszt. Féktelen tombolásnak ígérkezik és kiszámítható izgalmakat okoz. Arra számítsunk tehát, amit kaphatunk: ízig-vérig naiv popcorn-musicalre, első osztályú ponyvára, amerikai dáridóra. Olyan darabra, ami önmaga és egyben az egész műfaj persziflázsa. Feltupírozott hajkölteményekkel, harsány díszletekkel, tarka kosztümkavalkáddal, kápráztató tömegjelenetekkel szentimentális tündérmesévé gerjesztett nagy, mókás musicalre.
