„A hihetetlen valósággá lett” – hangzik el minduntalan Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című világhírű regényében, és az idáig elképzelhetetlen valóban megelevenedett Jirí Menzel Oscar-díjas rendező-forgatókönyvíró keze alatt. Íme egy műremek négy évtized forgatási rutinjával, az élvezhető művészfilmek minden becsvágyával, a közönségszórakoztatás rengeteg fortélyával, pikáns jelenetekkel, és a cseh író derűs életszemléletével. Mindez étvágygerjesztő tálalásban.
Jirí Menzel nemcsak Hrabal egykori jóbarátja, de leghűségesebb tolmácsa is, hiszen már 41 év telt el a páratlan felfogású és sikerű Szigorúan ellenőrzött vonatok óta, de a neves cseh rendező fáradhatatlan: elkészítette hatodik regény-feldolgozását is. „Nem akartam Hrabalra ülni, de a producerek felajánlották a lehetőséget” – meséli Menzel a budapesti sajtópremieren. A megfilmesítésre így is közel egy évtizedet kellett várni a szerzői jogok körüli vita miatt. A berlini Arany Medve-díjra is jelölt filmet idáig 35 országba adták el, és Hrabal hazájában már több, mint 700 ezren látták. Nálunk szeptember 6-án, csaknem egyéves késéssel mutatkozik be.Hrabalt interpretálni kemény dió. Automatikus írással készült, finom anyagú prózáját filmes eszközökkel megmunkálni legalább annyira merész vállalkozás, mintha egy Dalí-festményt próbálnánk megzenésíteni. Miképpen lehetne a mozivászon síkjára varázsolni azt a bohém, melankolikus fájdalomtól és életörömtől túlcsorduló hangulatvilágot, azokat a jellegzetesen hrabali, szürreálisan is valóságos anekdotákat? Hogyan is lenne bárki képes a film nyelvére lefordítani azokat a háromoldalas, de fesztelen stílusban, egyetlen szusszal előadott, zengő lírával átszőtt mondatokat? Jirí Menzel ismeri eme alkímia rejtélyeit.

Az egyik titok: a festői látásmód. „Az ember úgy álmodja a vászonra a jeleneteket, mint egy palettán” - tárulkozik fel Menzel. A megjelenítés valóban érzékien színpomás, szinte fénymámorban ragyog. Gondosan szervírozott gőzölgő-ínycsiklandó, tízfogásos vacsorák, pulykával töltött tevesültek, csillogó habú hideg sörök ömlenek a mozinézők szájába, kacér kurtizánseregek, zongoraetűdökre balettozó és botladozó pincérek, dorbézoló mágnások (köztük az Oscar-díjas Szabó István, mint tőzsdeügynök), különös karakterek izgő-mozgó zsánerképekben, pergő portrészalagokban kerülnek fel a vászonra.
Menzel az ecsetkezelés során azonban nemcsak a látványra, de a látásmódra is ügyelt. „Nem kívántam szolgamódra csupán színes illusztrációját adni a regénynek” – vallja meg a cseh rendező. A mű ugyanis szarkasztikus-szatirikus humorral és együttérző éleslátással ábrázolja a két világháború közötti cseh társadalmat. Valóságos tragikomédiát láthatunk, ezért aztán aki már épp könnyekig meghatódott, a következő percben kénytelen lesz érzéketlen hahotázásban kitörni, hogy aztán ismét megrendülve mosolyodjon el. Az életkép-kollázs, amelyből egyszerre sugárzik a gátlástalan életöröm és a reményteli szomorúság, letisztult freskóvá válik Menzel kezében, a profán megdicsőül. Mintha épp a filmben, ebben a rendkívül dinamikus műfajban állna meg az idő.
A cseh rendező másik műhelytitka a művészi alázat. „Egyetlen célom volt: népszerűsíteni a regényt”, és talán épp ez a hozzáállás szükséges ahhoz, hogy valaki Hrabal művének életérzését az író halála után is hitelesen közvetíthesse a szélesebb publikumnak. Ezáltal a film azok számára is élvezhető és megérthető, akik egyébként nem olvasták a könyvet. Az interpretáció harmadik titka végül: az olló. Jól megvágni egy irodalmi művet forgatókönyvírói regény. „Ha mindent meg akartam volna jeleníteni, a film nem másfél óráig, de nem is 14 óráig, hanem 14 évig tartott volna” – kalkulált a filmet 60 nap alatt leforgató Menzel. A cselekmény egységét és az elbeszélés hangulatát így is sikerült megőrizni: néhány felejthetetlen jelenet kárpótol minket minden kihagyott szereplőért és történetért.

Az Őfelsége pincére voltam adaptációja azáltal lesz kerek egész, hogy keretbe foglalja a történetet. Az idős, bölcs-bolond főhős, Jan Dité (Oldrich Kaiser) számkivetettként él egy határmenti erdőben, mikor egy fiatal lány feleleveníti benne ifjúságának kalandos éveit. A visszaemlékezések során tudhatjuk meg, hogyan lesz a pimasz pikolófiúból pultos, prágai pincér, majd gazdag szállodatulajdonos. A fiatal Jan Dité-t az apró termetű, hirtelenszőke bolgár színész, Ivan Barnev káprázatosan, utánozhatatlanul alakítja. Dité notórius élvhajhász: rengeteg nőre és pénzre vágyik, és ehhez kellően szemfüles, tettre kész és tanulékony.
Így ébred rá, hogy lehet a peronon virsliárusként „becsületesen” rászedni vásárlóit. Így sajátítja el az összes tálalási mesterfogást. Így lesi el Walden úrtól (akit Menzel terve szerint Koltai Róbert játszott volna), a szalámi-szeletelőgéppel házaló ügynöktől a földre kiterített bankók imádatát, és tanulja meg, hogyan lehet egy maroknyi aprópénzzel szolgaként is úr. Így talál utat az örömlányok szívéhez, amikor meztelen domborulataikat virágfüzérrel fedi be. Így tanulja meg a Párizs Szálló főpincérétől, Skrivánek úrtól (a karakán Martin Huba alakításában), hogyan lehet kitalálni a vendég óhajait és ezáltal megnyitni pénztárcájukat. És így nyeri el az abesszin császár jóindulatát és kitüntetését.
Leleményessége ellenére Dité mégis végtelenül jámbor, aki szinte gépiesen alkalmazkodik megváltozott környezetéhez. Így szeret bele csehként a világháború előestéjén a német mozgalmárlányba, Lízába (Julia Jentsch), így lesz kockabajszú Hitler-dublőz tenyészmén, „Európa első embernemesítő állomásán” pucér Brünhildákat felszolgáló eunuch, a háború után végül pedig a falat bankjegyekkel tapétázó milliomos.
És amikor Svejket is megszégyenítő pályafutása csúcsán, a kommunista rekvirálás alatt elveszíti mindenét, pénzét, emberi kapcsolatait és megbecsülését, akkor döbben csak rá mindennek az értelmére, hogy nem az a fontos számára, mi történik vele, hanem hogy milyen jelentést ad ennek az eseménynek a „halálról való kérdezősködés” közben. „Mindig az volt a szerencsém, hogy valami szerencsétlenség ért.” Így talál rá az emberi szellem roppant mestvárára, arra a képességre, hogy képes mulatságosat találni a kellemetlenben, szépséget látni a sivárban, és nagyságot érezni a szolgaságban. Két korsó sör baráti felszolgálásában. Az utolsó filmkocka, a koccintás pedig már tiszteledás a tíz éve elhunyt szerző előtt, aki külön kérte, hogy sírját sörrel locsolják majd.