Szalóki Ági a fiatal népdalénekes generáció egyik legtehetségesebb képviselője. Csodálatos hangja eddig a Besh o droM, a Balázs Elemér Group, az Ökrös Együttes és a Makám lemezein, koncertjein volt hallható, illetve saját albumain is. A Kultúrpartnak adott interjújában az énekesnő egyaránt szívesen beszélt pályája kezdeteiről és máig meglévő aggályairól.

fotó: Baric Imre

Hogyan kerültél közeli kapcsolatba a zenével?

A Radnóti Gimnáziumba jártam, és már a gimnázium alatt a Fonóban töltöttem a lyukasórákat. Ekkortájt indult az Utolsó óra sorozat Kelemen László vezetésével. Ott aztán belecseppentem egy olyan dologba, amiről csak később kezdtem el érezni, hogy milyen jó. Ez a program egyébként az 1941-es Lajta-féle gyűjtés nyomán vitte végig az embert. Amíg az emberek csak szerdánként kaphattak ízelítőt a gyűjtésekből, addig én az iskolai órák helyett bementem a hétköznapokon is a gyűjtésekre, és hallgattam a kérdéseket, zenéket, figyeltem a táncosokat. Ez persze annyit jelentett, hogy előtte és utána beálltam söpörni, mosogatni, CD-ket árulni, szóval ez lett a közegem. Szerdánként ottmaradtam a koncerteken, bemutatókon, szépen ittam a muskotályos boraimat, szívtam egyik cigit a másik után, és azt hittem, hogy ez milyen jó. Ekkor 18 éves voltam. Nem nagyon mentem oda ismerkedni senkihez, csak magamban énekelgettem, de az nem egyszer megesett, hogy odahívtak magukhoz emberek és mondták: „gyere már ide, kislány, halljuk, hogy milyen szép hangod van, énekeld el nekünk ezt és ezt a dalt.”

Eddig nem is tanultál énekelni?

De, 13 éves koromban beiratkoztam a Budafoki Nádasdy Kálmán Népzenei Iskolába, Bodza Klára lett a tanárom. Ő adott igazából először a kezembe olyan felvételeket, amin adatközlők énekelnek. Az első dal, amit megtanultam egy moldvai népdal volt Ludasim, pajtásim címmel, amit a 2006-ban megjelent Cipity Lőrinc lemezemen fel is dolgoztam. Ezekben az években már tanultam énekelni, felléptem, de ettől még nem éreztem azt, hogy én énekes vagyok. Teljesen természetes dolog volt, hogy felmegyek a színpadra, és ez nemcsak nekem jó, hanem másoknak is. Rengeteg népdalversenyen indultam, mert Klári néni ott állt mögöttem, hogy nekem versenyezni kell, de mindig volt bennem egy kettősség. Egyrészről nagyon utáltam a versenyeket, mert borzasztóan izgultam, de ezeknek köszönhetem azt, hogy ma, amikor felmegyek a színpadra, nem esem össze. Izzadt a tenyerem, a szervezetem a legkülönbözőbb dolgokat tudta produkálni, de amikor hazavittem egy oklevelet, netán megnyertem az adott versenyt, az jól esett. Ráadásul rengeteg barátra tettem szert ezeken a helyeken, közöttük van például Herczku Ági is.

Ez a korszakod meddig tartott?

Kamaszkoromig, mert természetesen ezt az iskolát is abbahagytam. Kamaszkorában az ember mindent abbhagy, vagy elkezd például cigizni… Persze nagyon jó volt ez az iskola, a mai napig is azt az alaptudást használom, amit Klári néni belémdöngölt a 6 év alatt, ellenben kimaradt az életemből a tánctanulás és a zeneoktatás. Így hát 18 évesen felszálltam a Nyugati Pályaudvaron egy buszra és elmentem Válaszútra Kallós Zoli bácsi táborába, de ott sem a tánctanításokon vettem részt. Ott hallottam először Maneszes Mártont, akiről előzőleg meg voltam győződve, hogy 60 éve halott, mert addig csak recsegős felvételekről hallottam, sőt, azt hiszem, azt sem tudtam eldönteni, hogy férfi-e vagy nő. Felébredtem a sátramban, beszűrődött a hangja, majd onnantól kezdve tátott szájjal hallgattam ezeket az embereket a kocsmában. A tánctudásom többek között ezért sem a legtökéletesebb, de egy kellően toleráns és kedves táncossal elég jókat tudok táncolni.

fotó: Majláth Áron

Miért volt ennyire fontos számodra ez a 10 évvel ezelőtti tábor?

Nem sokkal később tartották Kallós Zoltán lemezbemutatóját a Fonóban, ahol szokás szerint éjszakáig ott voltam, és egyszer csak Kallós, akit az Ökrös zenekar vett körül, odahívott és bemutatott nekik: „ő volna az a kislány, aki megnyerte a népdalversenyt Válaszúton.” Akkor ezen túlmenően nem történt semmi különös, nem is foglalkoztak velem, két hónappal később azonban megkeresett a zenekarból Kelemen László, hogy nem tudom-e véletlenül ezt és ezt a cigány dalt. Mivel akkoriban komolyan foglalkoztam Bari Károly gyűjtéseivel, elkezdődött az Ökrös zenekarral a népdalénekesi pályafutásom. Kiadtuk a Bonchida háromszor lemezt és amikor életemben először ültem repülőn, rögtön Budapest – New York – Los Angeles turnéra mentünk.

A lemez felvételei és bemutatása óta nem énekeltél velük?

Idén áprilisban 3 év kihagyás után újra összeállt az Ökrös Zenekar és egy hollandiai turnét velük töltöttem, ami nagyon jól esett. Tudtam, hogy szükségem van erre, de közben jöttem csak rá, hogy igazából úgy hiányzott nekem, mintha évekig nem ettem volna C-vitamint. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy évekig nem énekeltem népzenekarral, hiszen annak idején, még az Ökrös zenekarral párhuzamosan elkezdtem fellépni a Besh O droM-mal. Ez egy új időszak kezdetét jelentette az életemben.

fotó: Raiter Milán

A kortársaid mind olyan előadók, akik zenekarban énekelnek. Te ezzel szemben az Ökrös és a Besh O droM után, pár évvel ezelőtt a saját neved által fémjelzett produkciókba fogtál, zenészeket gyűjtöttél magad köré, hogy megvalósítsd a saját ötleteidet. Hogyan alapít zenekart ma egy fiatal lány?

Egy nő nagyjából ugyan azt csinálja, mint egy férfi. Ebből a szempontból kellően emancipáltnak kell lennie az adott énekesnőnek, de ez nem feltétlenül férfi-nő dolog. Az a lényeg, hogy tud-e olyat felmutatni az illető, amivel a zenekar többi tagja egyet tud érteni. Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan támogatást kapok a zenészbarátaimtól nem csak zeneileg, hanem emberileg is, ami nélkül nem jelenhetett volna meg immár a harmadik szólólemezem.

Mindig megvan az erő és a kellő határozottság?

A saját albumok megjelenése előtt olyan mértékű önbizalomhiányban szenvedtem, hogy csak a körülöttem élőknek köszönhetem, hogy belevágtam ebbe az egészbe. Ezzel a mai napig folyamatosan küzdök. Ez bizonyos szempontból előnyös, mert így az ember folyamatosan felteszi magának a kérdést, hogy jó-e, amit csinálok, tetszik-e az embereknek, kell-e másoknak. Itt külön ki szeretném hangsúlyozni Dés András szerepét, aki egy alkalommal, amikor az éjszakáim valamelyikét a Trafó bár Tangóban töltöttem meglehetősen alkoholos állapotban, megállt velem szemben és megkérdezte, hogy én most mit csinálok, mert évek óta nem látott, nem hallott rólam. Közöltem vele, hogy abbahagyom az éneklést, mert nincs értelme számomra. Ezt akkor teljesen komolyan gondoltam, mert volt egy csomó olyan dolog az életemben, amire nem tudtam a választ, úgy éreztem, fel kell építenem egy falat magam és a külvilág közé. Ott álltam 21 éves koromban sok százezer forinttal a bankszámlámon, mindenféle szerelmi problémákkal, csalódásokkal, szakmai irányok összeütközési pontjában. Mindig is későn érő típus voltam, ennek is betudható, hogy ennyire depressziós voltam. Ekkor mondta Dés Andris, hogy azért ezt gondoljam meg, mert nekem mindenképpen ezt kell csinálnom, és ő ebben mellém áll. Az önbizalom hiánya és a kérdések persze maradtak, de mostanában jövök rá, hogy a zene választ ad a legtöbb dologra, a szorongásokat pedig feloldja.

Ez nem csak azóta van, hogy a saját dalaidat énekeled?

A saját zenekarom nagyban közrejátszott abban, hogy visszanyejem az önbecsülésemet, de már akkor is láttam az alagút végén a fényt, amikor Szakcsi Lakatos Bélánál kezdtem énekelni. Rájöttem arra, hogy nem mindig én vagyok a világ közepe, amikor felállok a színpadra. Nekem akkor és ott a legjobbat kell kiadnom magamból, és ami belőlem jön, átsugárzik más emberekre is. Megdöbbentő számomra, hogy egy-egy olyan nüansznyi dolog – egy mosoly, egy hang –, amit én önkéntelenül tettem, másokra hogyan hat, milyen fontos, akár gyógyító ereje is lehet.

Lehet, hogy elfogultság részemről ilyet mondani, de számunkra, amikor énekelsz, te vagy „a világ közepe”. Ez az érzés akkor a legerősebb, amikor hagynak szárnyalni téged, és ezt először a Szakcsi-féle formációban hallhattuk, hiszen hagyott téged improvizálni.

fotó: Raiter Milán

Igen, a Besh O droM-nál ki tudtam használni azt, hogy nálam van a mikrofon és mindig tudtam mosolyogni a koncerteken. Színes szoknyában táncra perdültem a színpadon és rengeteget tudtam adni a közönségnek a vidámságommal. Ez a tánc és vidámság Szakcsinál kevésbé volt jellemző, viszont zenei szabadságot adott nekem. Ezen én is megdöbbentem, hiszen azt hittem magamról, hogy nemcsak görcsös vagyok, hanem képtelen is a szabadságra. Felszabadított egy érzés alól, és emiatt képes lettem saját dalokat írni, például a legutolsó lemezemen a Szállnak az alkonyi felhők, vagy a Hallgatón Kányádi Sándor versének megzenésítése, a Mi lennék? is ilyen volt. Részben Bélának és az általa adott szabadságnak köszönhető, hogy meg tudtam ezeket szülni, meg persze annak, hogy nála is nyertem egy kicsi önbizalmat. De ezek a dolgok úgy látszik, valahol mélyen bennem vannak, mint ahogy minden emberben. Gondolj bele: ha odaülsz egy kisgyermek mellé, aki csak simán guggol a földön és játszik, közben valamit biztosan skandál magában, akár saját maga által kitalált szöveget, vagy dallamokat. Ez a kreativitás az emberek legnagyobb részéből az iskola kezdetével kiveszik. Sajnos ez jellemző a képzőművészetre is, nem tudjuk, miért. Talán nem figyelnek oda eléggé a művészeti nevelésre, tisztelet a kivételnek... Persze a világ csak pár dologban várja tőlünk, hogy kreatívak legyünk, így a matematikában vagy a kereskedelemben, csak valamiért nem ismerik fel, hogy a zenei, művészeti nevelés ezeket a képességeinket is fejleszti.

Te hogy írsz zenét?

Semmiképp sem erőlködve. Megszületik egy dal a fejemben, megpróbálom őrizni, amíg csak lehet, és amint diktafonhoz kerülök, rögzítem. Természetesen van egy csomó dallam, amiből aztán nem lesz semmi, de még ki tudja, mikor fogom ezeket felhasználni.

Elfogadnak a zenészeid?

Azt hiszem, igen. Nyilván másként gondolkodom, mint ők, hiszen nagyon képzett zenészek, én pedig nem vagyok az. Szégyellem is, hogy nem tudok úgy kommunikálni velük zenéről, ahogyan azt ők elvárnák, ezt be is kell majd pótolnom. Amit most csinálok, az nagyon ösztönös.

Ettől lesz olyan őszinte, nem?

Nagyon figyelek, hogy egy pillanatig se énekeljek olyat, amihez meg kell erőszakolni a lelkemet. Úgy is ismernek a zenész kollégáim, hogy nem vagyok egy egyszerű eset, mert ha valami nem tetszik, az sajnos azonnal kiül az arcomra. Nem azért, mert utálatosnak tartom azt a dolgot, hanem mert nem tudom befogadni, viszont vannak elképzeléseim. Ez például nagyon érdekes, mert most Herczku Ágival és Bognár Szilvivel dolgozom egy új produkción, ahol három nőnek kell összefésülni a zenei világát, és tovább nehezíti a dolgot, hogy van még egy öttagú zenekar is.

Ilyenkor teszi fel a kérdést a riporter: mire készülsz a közeljövőben?

Szájról szájra címmel az előbb említett két énekesnővel készítünk egy lemezt. A zenekar tagjai: Juhász Gábor - gitár; Nikola Parov - gadulka,kaval; Kovács Zoltán - bőgő; Mester László - ütőgardon, brácsa; Dés András - ütőhangszerek.

Három gyönyörű hang és három szép nő egy színpadon, ez elég jól hangzik. Kinek az ötlete volt?

Közösen találtuk ki, semmiféle producer, menedzser meg üzleti megfontolás nincs mögötte, szimplán csak baromira szerettünk volna együtt énekelni. Évekkel ezelőtt én halottam egy finn lányzenekart, több szólamban énekeltek és fantasztikus volt. Ekkor arra gondoltam, hogy egyszer nagyon szívesen énekelnék valami hasonlóban. Kezdetben Palya Bea is velünk tartott, de aztán a saját útját akarta járni, amit mi elfogadunk, de nagyon hiányzik. Így hárman maradtunk. Szeptember elején kezdjük felvenni a lemezt, a hónap végén pedig megyünk Párizsba.

fotó: Raiter Milán

Mikor ez a beszélgetés megjelenik, te már Kínában leszel a kínai Magyar Kulturális Év keretében. Hazaérkezésed után belevágtok a Szájról szájra lemezbe, aztán elmész Párizsba és még mindig nincs vége a szeptembernek.

Igen, elég sűrű lesz. Hazajövök Kínából, másnap Pécsen játszom, szeptember 15-én a Millenáris Parkban Cipity Lőrinc, aztán jön a többi. Októberben pihenni szeretnék, novemberben pedig egy erdélyi gyerekturnét tervezek. Karácsonyig fel szeretném venni a Karády-lemezemet is.

Van menedzsered? A szavaidból azt érzem, hogy a zenében nagyon otthon érzed magad, de…

… de nem vagyok benne az újságokban, rádióban, tévében, nem vagyok plakáton, meg mit tudom én.

Ez baj? Hozzátartozik a mai világhoz, hogy egy énekesnő kötelezően benne legyen a sajtóban akármilyen okból?

Ezt már nagyon sokan kérdezték tőlem, de azt hiszem, ez alkatfüggő. Persze kötelező, mert ha egy olyan társadalomban élnénk, ahol felmegyek a színpadra, énekelek és azoktól az emberektől, akiknek tetszett a koncert, kapnánk kenyeret, esetleg könyveket, ruhákat és természetesen szélessávú internet-szolgáltatást cserébe, én énekelnék nekik, elaltatnám a gyerekeiket, és akkor minden rendben menne. De mivel ez nem így működik, ezért egy bizonyos szintig ott kell lenni a sajtóban, hogy bekerüljek az emberek tudatába és tudják, hogy én én vagyok.