Végy egy elegáns ételművészt (Catherine Zeta-Jones), egy szenvedélyes életművészt (Aaron Eckhart), egy ártatlan kislányt, fűszerezd őket humorral és romantikával, süsd ki őket bő érzelmekben, díszítsd családi kör-körettel, csorgass rá némi drámai öntetet és máris kész az Ízlések és pofonok. Mielőtt azonban elkészítenéd és megízlelnéd, győződj meg az alapanyagok szavatosságáról.

Catherine-Zeta Jones ezúttal Kate Armstrong, egy szupermenő New York-i főszakács szerepében tűnik fel. Kate igazi munkamániás gourmand. Megszállottként irányítja a sznobokat kiszolgáló belvárosi étterem konyháját, mindent saját maga szerez be a reggeli halpiacon, és a vendégek legapróbb panaszait is hisztérikusan veszi a szívére. Hiába állítja össze azonban mesterien a legfinomabb édességeket, keserű életet él, hiszen otthon nem várja senki, még egy fránya üzenet sem. Főnöke tanácsára kénytelen terápiára járni, de pszichológusát is csak pazar étkekkel képes traktálni.
Rendezetten vérszegény világát hamarosan két esemény pezsdíti fel. Nővére halálos autóbalesetet szenved, ráhagyva egyetlen gyermekét, Zoe-t (Abigail Breslin). Egy olyan feladattal szembesül, amit még briliáns ételkölteményekkel sem tud megoldani: életkedvet kell lehelnie az árván maradt Zoe-ba. Ám ez nem minden. Amíg Kate szabadságon van, az étteremtulajdonos ideiglenesen felveszi helyére az olaszosan szenvedélyes Nick Palmert (Aaron Eckhart). Kate a konyhába visszatérve megdöbbenten látja, hogy Nick operaáriát énekelve vezényli a kuktákat, és tüzes természetét szúrós pillantásokkal és parancsokkal sem képes lehűteni.
Az alapanyagok készen állnak tehát: két szakács egy konyhában, és egy vigasztalásra vágyó leányzó. A kérdés, hogy mit lehet ebből kisütni? Természetesen egy nem túlságosan érdekfeszítő folytatást. A nehézségeket egy huszáros vágással Nick oldja fel, amikor a melegszívű pótapa szerepében tetszelegve képes rávenni a kis Zoe-t, hogy végre egyen valamit, horribile dictu – a májpástétomok és sült kacsák tornyai között – egy tányér sajtos makarónit. Ezzel természetesen elnyeri mindkét hölgy kegyeit, és a két facér főszereplő – hatalmas meglepetésre – hamarosan egymásra is talál, a kis Zoe-val pedig tökéletes hármast alkotnak. Boldog családi idill neobiedermeier stílusban. Újabb ördögien szövevényes bonyodalmak után pedig végre elérkezünk a „minden jó, ha a vége jó” típusú fináléhoz, és ezzel a film már nemcsak finoman súrolja a kereskedelmi giccs tartományát (mint a kórtermi drámánál), hanem át is lépi annak határait.

A filmet természetesen Catherine-Zeta Jones neve adja el, és csakugyan sokan kíváncsiak, hogy miért is bújik egy olyan színésznő egy mesterséf bőrébe, aki saját bevallása szerint még egy kéttojásos rántottát sem képes összeütni családjának reggelire. További rejtély, hogy volt képes azonosulni Kate Armstrong kékvérűségével, hiszen őt korábban latinosan vérbő szerepekben láthattuk. Talán ez is az oka annak, hogy sem a szerelmespárt, sem a szerelmesen civódó párt nem képes olyan hitelesen alakítani Aaron Eckharttal, hogy attól igazán felizzon a levegő.
Az Ízlések és pofonok összességében olyan film, amit a pillanat hevében, különösen egyhangú őszi estéken még élvezni is lehet, ez a varázs azonban nagyon hamar el is illan. Forradalmian újat persze nem várt tőle senki, mégis elvárható lett volna egy kis eredetiség egy olyan filmtől, amelynek plakátján egy Oscar-díjas színésznő és egy Oscar-díjas film rendezőjének a neve díszeleg.