Végy egy elegáns ételművészt (Catherine Zeta-Jones), egy szenvedélyes életművészt (Aaron Eckhart), egy ártatlan kislányt, fűszerezd őket humorral és romantikával, süsd ki őket bő érzelmekben, díszítsd családi kör-körettel, csorgass rá némi drámai öntetet és máris kész az Ízlések és pofonok. Mielőtt azonban elkészítenéd és megízlelnéd, győződj meg az alapanyagok szavatosságáról.

Nem is olyan pofonegyszerű egy filmet újraforgatni. Meg kell esetleg változtatni a helyszínt, át kell színezni a karaktereket, át kell szövegezni a párbeszédeket, fel kell frissíteni, újra kell értelmezni és írni a darabot. Nincs ez másképp az Ízlések és pofonok esetében sem, amelynek alapjául a német, több neves díjat is elnyert Mostly Martha című filmdráma szolgált. Ez a remake azonban inkább felmelegített, agyonjavított leves, mintsem az eredeti mű nagyságához méltó adaptáció. 

Catherine-Zeta Jones ezúttal Kate Armstrong, egy szupermenő New York-i főszakács szerepében tűnik fel. Kate igazi munkamániás gourmand. Megszállottként irányítja a sznobokat kiszolgáló belvárosi étterem konyháját, mindent saját maga szerez be a reggeli halpiacon, és a vendégek legapróbb panaszait is hisztérikusan veszi a szívére. Hiába állítja össze azonban mesterien a legfinomabb édességeket, keserű életet él, hiszen otthon nem várja senki, még egy fránya üzenet sem. Főnöke tanácsára kénytelen terápiára járni, de pszichológusát is csak pazar étkekkel képes traktálni. 

Rendezetten vérszegény világát hamarosan két esemény pezsdíti fel. Nővére halálos autóbalesetet szenved, ráhagyva egyetlen gyermekét, Zoe-t (Abigail Breslin). Egy olyan feladattal szembesül, amit még briliáns ételkölteményekkel sem tud megoldani: életkedvet kell lehelnie az árván maradt Zoe-ba. Ám ez nem minden. Amíg Kate szabadságon van, az étteremtulajdonos ideiglenesen felveszi helyére az olaszosan szenvedélyes Nick Palmert (Aaron Eckhart). Kate a konyhába visszatérve megdöbbenten látja, hogy Nick operaáriát énekelve vezényli a kuktákat, és tüzes természetét szúrós pillantásokkal és parancsokkal sem képes lehűteni. 

Az alapanyagok készen állnak tehát: két szakács egy konyhában, és egy vigasztalásra vágyó leányzó. A kérdés, hogy mit lehet ebből kisütni? Természetesen egy nem túlságosan érdekfeszítő folytatást. A nehézségeket egy huszáros vágással Nick oldja fel, amikor a melegszívű pótapa szerepében tetszelegve képes rávenni a kis Zoe-t, hogy végre egyen valamit, horribile dictu – a májpástétomok és sült kacsák tornyai között – egy tányér sajtos makarónit. Ezzel természetesen elnyeri mindkét hölgy kegyeit, és a két facér főszereplő – hatalmas meglepetésre – hamarosan egymásra is talál, a kis Zoe-val pedig tökéletes hármast alkotnak. Boldog családi idill neobiedermeier stílusban. Újabb ördögien szövevényes bonyodalmak után pedig végre elérkezünk a „minden jó, ha a vége jó” típusú fináléhoz, és ezzel a film már nemcsak finoman súrolja a kereskedelmi giccs tartományát (mint a kórtermi drámánál), hanem át is lépi annak határait. 

Habár Scott Hicks rendező (korábbi híres filmje a Shine) elmondása szerint az Ízlések és pofonokban az élet valós drámáját (a szerelmet, a veszteségek feldolgozását) akarta megragadni, ezzel jócskán adós maradt. Érthetetlenül megvágott jelenetek, elvarratlan szálak és a kissé képregényszerűen elnagyzolt jellemek ugyanis igen művi összhatást eredményeznek, a romantikus enyelgések, gyermeki ábrándozások, a menetrendszerűen érkező poénok és fordulatok pedig mind-mind olcsó játékok az érzelmekkel, még akkor is, ha mindezt technikailag igényes kivitelezésben láthatjuk. A következetlenség és pontatlanság megbocsátható Fellininek, aki egy kritikára így reagált: „Filmjeim nem egy logikus cselekménymenet alapján bontakoznak ki, hanem a szerelem dimenzióiban.”, nem bocsátható meg azonban, ha egy egyébként is futószalagon készült produkcióról van szó, mely realisztikus ábrázolásmódra törekszik. Nem is beszélve olyan apróságokról, hogy a konyha berendezésére és koreografálására fordíthattak volna nagyobb figyelmet is (sehol egy koszos edény, egy összetört tányér), a számos jelenetnek helyszínt adó hűvös kamra pedig egyenesen hullaházi benyomást kelt. 

A filmet természetesen Catherine-Zeta Jones neve adja el, és csakugyan sokan kíváncsiak, hogy miért is bújik egy olyan színésznő egy mesterséf bőrébe, aki saját bevallása szerint még egy kéttojásos rántottát sem képes összeütni családjának reggelire. További rejtély, hogy volt képes azonosulni Kate Armstrong kékvérűségével, hiszen őt korábban latinosan vérbő szerepekben láthattuk. Talán ez is az oka annak, hogy sem a szerelmespárt, sem a szerelmesen civódó párt nem képes olyan hitelesen alakítani Aaron Eckharttal, hogy attól igazán felizzon a levegő. 

Az Ízlések és pofonok összességében olyan film, amit a pillanat hevében, különösen egyhangú őszi estéken még élvezni is lehet, ez a varázs azonban nagyon hamar el is illan. Forradalmian újat persze nem várt tőle senki, mégis elvárható lett volna egy kis eredetiség egy olyan filmtől, amelynek plakátján egy Oscar-díjas színésznő és egy Oscar-díjas film rendezőjének a neve díszeleg.