Akadnak olyan figurák, akiket kitalálóik eredetileg félelmeteseknek, sőt, gonoszaknak szántak, az idők folyamán azonban minden megváltozott. Freddy Kruegerrel vagy Jason Vorhees-zel ugyanúgy nem lehet nem összekacsintani, mint zenei megfelelőjükkel, King Diamonddal.
A dán származású, de már régóta Nevadában élő Kim Bendix Pedersen a magánéletben a légynek sem ártó, visszafogott, intelligens családapa – hagyjuk most, hogy a néhai Anton LaVey alapította Sátán Egyházának tagja, ez ugyanis kissé más oldalról közelít, mint azok, de igazából nem különbözik olyan sokban a rengeteg amerikai kisegyháztól – , a színpadon azonban immáron több mint 25 éve egy King Diamond nevű tébolyodott cilinderes történetmesélővé változik, mikrofonját két keresztbe tett lábszárcsont tartja, arcát fekete-fehér smink borítja, amiért a KISS perelte is a ’80-as években, lemezei pedig véres horrorsztorikat mesélnek el.
King Diamond annak idején egy Mercyful Fate nevű dán zenekarban kezdte pályafutását, akikről nagyjából annyit kell tudni, hogy nélkülük alighanem egészen másképp szóltak volna olyan máig aktív nagyágyúk, mint a Metallica vagy a Slayer, sikert azonban sosem tudtak elérni pont az énekes extrém fazonja és hangja miatt. Egyes legendák szerint King régen operaénekesi képzést is kapott, amit vagy elhisz az ember, vagy nem – focista mindenesetre bizonyosan volt – , de denevérriogató falzettjei és ördögi mély hangjai garantáltan olyan hatást váltanak ki, hogy az iránt senki sem maradhat közömbös. Vagy utálod, vagy imádod, középút nem létezik. A felesége egyébként magyar, bár ez e tekintetben nyilván keveset nyom a latban.
King Diamond az elmúlt negyed évszázad során komoly respektet vívott ki magának a marconább zenék földalatti részlegében, de extrém imázsának köszönhetően nem teljesen ismeretlen olyan környezetben sem, ahol legfeljebb nejlonkesztyűben fognának meg egy gitárokat is szerepeltető lemezt. Ez a hírnév a korai Mercyful Fate mellett saját korai albumainak köszönhető, javarészt az 1987-es Abigailnek és az 1988-as Themnek, mert ezeknél félelmetesebb, ráadásul okosan félelmetes lemezeket garantáltan soha senki nem csinált. Utóbbitól annyira megrémült mindenki, hogy el is fogyott vagy félmillió példányban, ami kifejezetten jó eredménynek számít egy olyan előadótól, akit soha az életben nem tettek adásba zenetévén vagy rádióban este 11 óra előtt.
Az aktuális Give Me Your Soul… Please hosszú évek óta King Diamond legjobb lemeze. Persze nem feltétlenül egyenrangú a ’80-as évek második felében készült alapvetésekkel, de mindenből kihozza a maximumot. A tavaly Budapesten is megfordult mester néha hajlamos alárendelni a zenei mondanivalót egész albumokon átívelő, amúgy nagyon ravasz, tényleg félelmetes és megfilmesítésért üvöltő történeteinek, de most nem ez a helyzet. Slágergyűjtemény ez bizony, már ha klasszikus ikergitáros heavy metalról beszélve egyáltalán van értelme ennek a fogalomnak. Dallamos, de nélkülözi azt a felesleges pátoszt és hősiességet, ami miatt sokan úgy idegenkednek az ilyesmitől. Kemény, feszes és súlyos, de nem olyan, ami ne lenne akár kommerszebb hangzásokhoz szokott fül számára is fogyasztható. Horror, de nem veszi magát túl komolyan, még ha úgy is csinál. A lidérces hangulatok mögött pedig fel-felsejlenek az igazi finomságok: hogy Andy LaRocque és Mike Wead úgy gitároznak, ahogy azt a nagykönyvben megírták, vagy hogy King példának is beillő rutinnal kezeli a hangját, ezer árnyalatot villant meg benne, és még azokból a fejhangokból is erősen visszavett, ami miatt rengetegen nem bírják meghallgatni.
Ez tehát itt játék, szimpla mese, olyan, mint a Halloween vagy a Péntek 13. King Diamond meg mindenféle látszat ellenére is egy normális fazon, aki történetesen abból él, hogy baromi jó horrorsztorikat talál ki véres ruhájú kislányokról, az élők köréből rég eltávozott nagymamákról meg sírból visszatérő halottakról, és ezekhez kemény fémzenét csinál. Méghozzá olyan igényeset, mint kevesen.
