Száztíz éve, 1897. szeptember 20-án született az erdélyi Farkaslakán Tamási Áron Kossuth-díjas író. Székely származása egész látásmódját és stílusát meghatározta, és már halála pillanatában a magyar irodalom klasszikusai közé tartozott.

1917-ben hadiérettségit tett, s a gimnáziummal párhuzamosan a tiszti iskolát is elvégezte. 1918-ban részt vett a piavei csatában, helytállásáért vitézségi érmet és némi szabadságot kapott, ennek letelte után már nem is tért vissza a frontra. 1918 novemberében a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de amikor román nyelven kezdtek oktatni, átjelentkezett a kereskedelmi akadémiára. Diplomájának megszerzése után bankoknál dolgozott, s ekkor indult írói pályafutása is: 1922-ben a Szász Tamás, a pogány című novellájával megnyerte a Keleti Újság novellapályázatát.

1923-ban a jobb megélhetés reményében, vagy csak kalandvágyból az Egyesült Államokba utazott, ahol alkalmi munkákból élt, majd banktisztviselőként dolgozott. Kínzó honvágyát írással enyhítette, hazaküldött novelláiból állt össze az 1925-ös Lélekindulás című kötete. A székely népballadák, népi mókák világát idéző könyvre felfigyelt a közönség és a kritika is. 1926-ban hazatért Kolozsvárra, ahol az Újság munkatársa lett, s kapcsolatba került az Erdélyi Helikon és a Korunk körével.

1932-ben jelent meg legnépszerűbb regénye, az Ábel a rengetegben, amely később az Ábel az országban és az Ábel Amerikában című kötetekkel trilógiává állt össze. A Hegedűs Géza által "fenyőillatú remekműnek" aposztrofált regény zárómondata mára szállóigévé vált: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Tamási későbbi műveit, a Jégtörő Mátyás című regényt, majd színműveit (Énekes madár, Tündöklő Jeromos, Csalóka szivárvány) is az erős költőiség, a népmesék varázslata jellemezte.

Az író, aki 1944-től Budapesten élt, 1943-tól 1949-ig az MTA levelező tagja volt, 1945-47 között pedig a Nemzetgyűlésé. 1949 után a mellőzöttség lett osztályrésze, ebben az időben jeleneteket, bábjátékokat írt. Csak 1953-ban jelenhetett meg önéletrajzi visszaemlékezéseinek újabb kötete, a Bölcső és bagoly, valamint a Hazai tükör című regénye. 1954-ben Kossuth-díjat kapott, s tagja lett az újjászervezett Hazafias Népfront Országos Tanácsának. Az 1956-os forradalom idején a Magyar fohász című írásában, amelyet a rádióban is felolvasott, hitet tett a forradalom mellett, s a Parasztszövetség újjászervezését szorgalmazta. A forradalom leverése után az Írószövetség decemberi gyűlésén felolvasta a Gond és hitvallás című nyilatkozatot, amelyben kiállt a levert forradalom célkitűzései, eszményei mellett. Egy évvel később, nem kis nyomásra, elhatárolta magát a forradalomtól, de a hatalmat az erkölcsi és esztétikai értékek méltánylására kérte. 1959-ben részt vett az Írószövetség újjáalakításában, 1963-ban a Béketanács elnökségi tagja lett.

1965-től egyre súlyosbodó betegsége miatt kórházi ápolásra szorult, s utolsó művét, a Vadrózsa ága című visszaemlékezését betegágyán diktálta le feleségének. 1966. május 26-án halt meg, végrendelete szerint szülőfalujában, Farkaslakán helyezték nyugalomra.
Emlékművét, amelyen műveinek jellegzetes alakjai találhatók, Szervátiusz Jenő és Tibor készítették, sírfeliratát az író maga fogalmazta: "Törzsében székely volt, fia Hunniának // Hűséges szolgája bomlott századának."

Forrás: MTI