Nincs rossz dolga idén a Black Sabbath hazai híveinek: nem elég, hogy maga a legenda is tiszteletét tette Budapesten – igaz, Heaven And Hell néven, nehogy Ozzy Osbourne megsértődjön, de a lényeget így is mindenki tudja – , hanem a követők közül is eljött két legenda: a chicagói Trouble után végre a svéd Candlemass is ellátogatott hozzánk. Rétegzenei kuriózum egy tépett hajú énekessel az A38-on.

„Nem mondanám, hogy underground banda vagyunk”, kortyol egyet vörösborából Leif Edling, miközben vigyorogva terpeszkedik szét az öltöző kis székében. Az A38 Hajón összegyűlt harmadház alapján talán lehetne vele vitatkozni, de végülis érthető, mire gondol: a Candlemass több mint két évtizede számít nagy névnek a földalatti sötét zenék körében, a Black Sabbath éjfekete köpönyegéből előbújt alakulatok között meg kifejezetten az egyik legelitebb társaság. „Görögországban kétezren is vannak egy koncertünkön, itt meg még sosem jártunk”, magyarázza az alapító basszusgitáros, aki reményét fejezi ki, hogy Budapest good metal citynek bizonyul majd. 

Edling és a frissen akasztott énekes, az amerikai Robert Lowe (lásd még Solitude Aeternus, szintén gyakran össze lehet futni velük a kereskedelmi rádiók hullámhosszain) békésen röhögcsélnek, láthatóan élvezik, amit csinálnak, még az interjúzást is, noha saját bevallásuk szerint nem kicsit másnaposak. „Oroszországban kocsival üldöztek minket a részeg rajongók a koncert után, és az ablakon nyújtogatták ki a lemezborítókat, hogy írjuk alá őket. Az egyikről utólag kiderült, hogy vadászpilóta, ott mutogatta az igazolványát. Persze olyan részeg volt, hogy beszélni sem tudott”, anekdotázik Edling, igazolva, hogy ha nem is a Candlemasstől hangos a világ, fanatikus rajongóik azért a földkerekség minden tájékán szép számmal akadnak. Nyilván ettől olyan jókedvűek többek között, hogy Leifnek még Lowe sárgára festett pár szál hajára is jut néhány epés megjegyzése. Mintegy kötelező jelleggel méltatják egy sort a Black Sabbath-ot, az énekes szór pár ördögvillát is, és röhögnek egy sort azon, hogy Edling sírját a „Leave me the fuck alone!” felirat díszíti majd.

Maga a koncert is ebben a szellemben zajlik: nagy a szigor, négy világító kőkereszt képezi a színpadi díszletet, de a Candlemass nem depressziós, érnyiszálós kesergőket játszik, hanem olyan zenét, amiben ugyan ott van a világ minden keserűsége, de mégis erőteljes és energiát sugároz. A vérvörös Black Sabbath felirat persze ott villódzik minden egyes riffjük felett, de a stílus mégis saját: amit játszanak, az mindig is candlemassesen volt blacksabbathos, legyen szó akár az überklasszikus Epicus Doomicus Metallicus (nomen est omen) dalairól, akár az idei friss anyag, a King Of The Grey Island momentumairól. Ólomujjakkal pengetett, nyirkos és hideg gitártémák, fájdalmasan elnyújtott ének a régivágású huszáros uniformis-szerűséget viselő Lowe-tól, mindez a hozzáillő borongós szövegekkel. Szomorú szárnyain lecsapni készül a végzet a hajóra, ahogy halad előre az idő és dalról dalra haladva döngölik a padlóba a jelenlévőket. A keserű befejezés aztán a végén mégsem érkezik el, megmenekülünk: 80 percet játszanak, és ez pont nem elég hozzá a jelek szerint. 

Hosszú éppen nem volt, de a maga nemében tökéletes nagyon is. Candlemasst minden háztartásba.