Hetvenöt éve, 1932. szeptember 25-én született Torontóban Glenn Gould kanadai zongorista, a múlt század egyik legnagyobb hatású előadóművésze. Csodagyerekként hamarabb olvasott kottát, mint betűt, ötévesen komponált és nyolcévesen már konzervatóriumba járt.

Tizenkét évesen nyerte élete első és utolsó zongoraversenyét - többön nem indult, mert ellenezte a versengés gondolatát. Nemzetközi karrierje 1955-ben kezdődött, amikor lemezre játszotta Bach Goldberg-variációit, a mára kultikussá vált felvételt nemrégiben digitális technikával varázsolták újjá. (A különc zenész 1981-ben önkéntes remeteségéből előbújva újra elkészítette a felvételt, mert izgatták a technikai újdonságok, de a rajongók számára az első Goldberg-variációk az igazi.) 

A hidegháború csúcsán, 1957 májusában első észak-amerikai zongoristaként látogatott a Szovjetunióba, koncertjei előtt akkora volt a tolongás a pénztáraknál, hogy a zeneértő tömeget rendőrökkel kellett féken tartani. 

Gould fellépett a Salzburgi Fesztiválon és a Brüsszeli Világkiállításon, a kanadai tévé számára készített Beethoven-sorozatnak egy személyben volt narrátora, zongoristája és forgatókönyvírója. Utoljára 1964. április 10-én koncertezett, ezután már csak lemezt készített - a hangversenytermet már nem találta megfelelő közegnek a művészi alkotómunka számára. 

Imádta a rádiót, készített hangjátékokat és dokumentumfilmeket, 1972-ben még filmzenét is írt a Kurt Vonnegut regényéből készült Ötös számú vágóhíd című filmhez. 1982. október 4-én szélütést követően halt meg, az ötvenéves ember fizikuma egy nyolcvanévesének felelt meg. 

Gould elsősorban Bach, Beethoven és Schönberg műveit játszotta, a zongorairodalomnak csak egy része szerepelt repertoárján, s még kisebb részét szerette igazán. Mellőzte a romantika "túlburjánzó zenéjét", nem kedvelte Lisztet, "pitiáner hedonistának" tartotta Mozartot. 

Az "utolsó puritán", ahogy magát nevezte, nem csak a zeneművek értelmezésében volt különc. Mivel rettegett a megfázástól, a legnagyobb melegben is képes volt kabátban, kesztyűben és muffban a pódiumra lépni, csak a kesztyűt vetette le, azt is az utolsó pillanatban. Palackozott vizet ivott, állandóan gyógyszerekkel tömte magát, s a fertőzésektől félve szinte soha nem fogott senkivel kezet. 

Mindenhová magával cipelt zongoraszékét hosszú percekig, akkurátusan állítgatta, hogy aztán zongorázás közben furcsa testtartást vegyen fel. Ha zenekarral lépett fel, szabad kezével vezényelt, sokszor még dudorászott, nyögött is zongorázás közben.
Gould koncertekre ritkán járt, mert irtózott a huzatos termektől, s zenét csak egymagában szeretett hallgatni. Szinte remeteként élt, Torontón kívül csak a hasonlóan borongós London állt közel hozzá. Egyedül a Nagy Tavak vonzották, ahol a víz körül autózva rockzenét hallgatott a rádióban. Telefonszámlája milliókra rúgott, mert a külvilággal így tartotta a kapcsolatot, ahogy karmesterével is telefonon próbálta felvétel előtt a műveket.

Forrás: MTI