A fekete Bob Dylan, a harmadik világ első szupersztárja, a reggae elterjesztője, minden idők egyik legnagyobb hatású rockzenésze, vallási-spirituális vezető és békés forradalmár – ez volt egy személyben Bob Marley, aki ma 27 évvel ezelőtt adta pályafutása legutolsó koncertjét az amerikai Pittsburghben.
Fiatalon Marley idejének legnagyobb részét az utcán töltötte. Az ’50-es évek második felének Jamaicájában egymást érték a zavargások: a gyarmati uralom ellen küzdő rasták – az egykori rabszolgák utódai, akik nem vetették alá magukat a fehérek uralmának, hanem lázadtak az elnyomó hatalom ellen, és a visszatérést hirdették őseik földjére – , tüntetéseket szerveztek, az utcákon pedig mindennaposak voltak az összecsapások. Marley tizenéves fejjel naponta találkozott ezekkel a problémákkal, és látta, hogy az emberek egyetlen vigasza a zene volt.
„Világéletemben földön járó, földhözragadt ember voltam, nem foglalkoztattak nagy eszmék. A mezőgazdasági munka érdekelt; egyszerű, békés, hasznos életet akartam élni, azt kihasználni, amit a természet kínál. Gyerekkoromban kevéssé foglalkoztatott a zene, aztán hirtelen belecsöppentem, a közepébe kerültem, és most már csinálnom kell... Nem vagyok más, csupán egy rasta-ember, aki zenél is.”
Bob Marley
Első saját számait 1962-ben rögzítette, de a Judge Not és a One Cup Of Coffee csak halála után jelentek meg. 1963-ban Peter Tosh-sal, Bunny Livingstonnal és még három társukkal közösen megalapították saját zenekarukat, mely néhány elvetélt ötletet követően a The Wailers nevet kapta. A csapat, aminek Marley, Tosh és Livingstone képezték a magját, hamarosan Jamaica legnépszerűbb formációjává vált, a frontember Marley pedig ikonikus figurává kezdte kinőni magát a helyi fiatalok körében. 1966-ban, Hailé Szelasszié etióp császár jamaicai látogatásának hatására tagja lett a rastafari-mozgalomnak, legendás rasztáit is ekkortól kezdte el viselni.
Bob Marley ekkoriban még nagy sikerei ellenére is alig pár száz dollárt keresett összesen, így aztán édesanyja úgy döntött, hogy átköltöznek a jobb megélhetést kínáló Egyesült Államokba. Marley zenészként akart dolgozni, de csak a Chrysler autógyárban kapott állást, ahol kocsimosó lett. Egy nagyarányú elbocsátási hullám alkalmával mint színesbőrű bevándorlót, az elsők között tették az utcára, és ezzel párhuzamosan megkapta a behívóját is Vietnamba. Marley nem volt hajlandó beállni a hadseregbe: hazaköltözött és újjáalakította a Wailerst.
A Wailers első világszerte terjesztett lemeze 1973-ban jelent meg Catch A Fire címmel, és egyből nagy sikert aratott sajátos hangzásvilágával: Észak-Amerika és Nyugat-Európa számára új volt az a fajta reggae, amit Marley és csapata játszott, így rengetegen felkapták a fejüket rá. Még ugyanabban az évben, 1973 novemberében kiadták második, Burnin’ című nagylemezüket, aminek I Shot The Sheriff dalával később Eric Clapton is a slágerlisták élére kerül. A zenekar már a következő évben szétrobbant a tagok szólóambíciói miatt, Marley újjászervezte a bandát, és innentől kezdve Bob Marley And The Wailers néven koncerteztek.
Lemezei – Exodus, Kaya, Babylon By Bus, Survival, Uprising – a világ minden táján hatalmas népszerűségnek örvendtek, hazájában – ahová 1979-ben tért vissza – nemzeti hősként tisztelték, a szaksajtóban pedig rendszerint a harmadik világ első szupersztárjaként emlegették.
1980-ban kezdtek el terjedni a hírek azt illetően, hogy Marley komoly beteg: a jólértesültek agytumorról, rákról, leukémiáról suttogtak, a menedzsment azonban minden efféle hírt cáfolt. Október 8-án Pittsburghben a színpadon összeesett, ahonnan egyből egy New York-i kórházba szállították. Többet nem lépett a deszkákra: 1981. május 11-én elhunyt, halálának oka leukémia volt. Holttestét a kingstoni stadionban ravatalozták fel, egyik kezében gitárral, másikban a Bibliával. Koporsójához tízezrek zarándokoltak el, gyászbeszédét az akkori miniszterelnök, Edward Seaga mondta.
