Október 23-a. Egy ünnep, mely magyar. Minden magyar ünnepe. Mégis hiányzik belőle minden, ami egy ünnephez kell. És mivel ez egy kulturális honlap, elsősorban a kultúra hiányát illik szóvá tenni. Van közönség, nincsen közösség. A közösségnek kultúrája van, a közösség ünnepe kulturált ünnep. A mi ünnepeink kulturálatlanok. Ez van.

Magyarországnak két igazi ünnepe lehetne, március 15. és október 23. Egyiket sem volt képes a helyére rakni a politika és a társadalom. Amiképpen 1989 előtt sem volt a közös ünneplés forrása (legfeljebb a lelkekben és a titkos összekacsintásokban), úgy a rendszerváltás után is különös szerepet kapott: a megosztásét. A „mégis, kinek az ünnepe?” kérdésre a mai napig nincsen felelet, csak egy bizonyos: nem a nemzeté, legalábbis a kifejezés hagyományos értelmében. Az 1990 utáni október 23-ák a viták, a beszólások és egymás pocskondiázásának idejét jelentették, amiből egy idő után mindenkinek elege lett.

Háromosztatú társadalom

Ilyenek tehát az ünnepeink: március 15-től augusztus 20-án át egészen október 23-ig. Ha nem lennének hagyományos egyházi ünnepeink, akkor azt lehetne mondani, hogy az ünnep a magyar polgárok számára a közéleti veszekedés és egymásra- (jobb esetben) mutogatás ideje, a kisajátító törekvések és a viszály időszaka. Különös ez a dolog azért, mert egy-egy nemzet, nép történelmi ünnepei általában éppen a nemzeti összefogást lennének hivatva erősíteni. Magyarországon azonban ez a fogalom az utóbbi másfél évtized során gyakorlatilag megszűnt létezni, pontosabban fogalmazva a politika szétrombolta annak gyökereit.

Hazánkban szó sincs a hatalmon levő politikai elit és a tömegek ellentétéről: maga a társadalom szakíttatott három részre (nem kettőre, ahogyan az a köztudatban van): az egyik és másik oldal mellett kardoskodókra, valamint a közöttük őrlődő és a dologból mit sem értő vagy az egészből kimaradni akaró „köztesekre”. Polgárokra és liberálbolsevikokra, valamint a „többiekre”. Egyszóval október 23-a valójában nem nevezhető nemzeti ünnepnek, mivel nincsen egységes nemzet, amely azt ünnepelhetné.

Így néz ki hát a magyar, ha magára marad, ha nem tud ujjal mutogatni valamilyen külső hatalomra vagy elnyomó elitre, amely tiltja vagy torzítja az ünnepet, amely a „magyaroké”. Csúfosan csőbe húztak minket, képtelennek bizonyultunk nem csak arra, hogy a vasfüggöny lehullásával összefogjunk szomszédainkkal, de még arra is, hogy mi magunk egységesek maradjunk. Persze jobb így fogalmazni: csúfosan csőbe húztuk magunkat. Mert mi mindannyian tehetünk a mai állapotról, amely még ünnepeinket, még titkos összekacsintásainkat is megsemmisítette.
De hol rontottuk el, miben kereshető a mai állapot gyökere? A jelszó – ünnep és közösség. Magyarországon az embereknek igazi közösség-élményben legutoljára éppen 1956-ban lehetett része, és ez a generáció lassan eltűnik a jelen történelméből. A forradalmat leverték, így az egész utólag kissé keserű mellékízt kapott, de azért sokáig lehetett erőt meríteni - legalább a „mi lett volna, ha...” és a „pedig milyen szépen kezdődött...” gondolataiból. Egyáltalán: az akkor élőknek és átélőknek az a pár nap alighanem sokáig erőt adott a túlélésre.

Akkor jöttek volna a magyarok...

Másfelől persze azt sem lehet elhallgatni, hogy a bevonulás utáni konszolidáció feltűnően jól sikerült, és hogy ez nem csupán az elnyomók „érdeme” volt. Hamvas Béla írja Patmos című kötetében, hogy alighanem szerencsénk volt az oroszokkal - így nem volt idő arra, hogy egy esetleges győzelem esetén kiderüljön, mit is kezdtek volna a magyarok a szabadságukkal...

„…Ami Magyarországon történik, annak semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a huszas években semmi köze nem volt sem a keresztény nemzetiességhez, később a fasizmushoz. /…/ Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösökre hárítani. Ha a forradalom győzött volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok.“

Kényes és sokak számára talán túlzó megállapítás, aligha lesz kedvenc idézete ez a részlet bármely rezsimnek is, amely egy kicsit is szem előtt tartja a népnek való hízelkedés elvét és gyakorlatát. De nézzünk egy kissé a dolgok mögé: Hamvas szavait az elkeseredés és a csalódottság szülte, és ez bizony cseppet sem volt alaptalan. Elég, ha az 1957-es május elsejére gondolunk vagy arra, hogy a magyar értelmiség színe-java vagy elhagyta az országot, a többiek pedig, tisztelet a kivételnek, alkut kötöttek a rezsimmel - némelyek folyamatos besúgással, mások csak egy-egy nyilatkozat aláírásával, esetleg nyílt megbánó-levelekkel. De higgyék el, lényegi különbség e módszerek között nincsen, egy a lényeg: valamit elárultak ezek az emberek, valamit, ami valójában fontosabb annál, amit cserébe kaptak... Hogy is fogalmaz Hamvas?

„…Egy év múlva már úgy éltek, mintha mi sem történt volna. /…/ Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami 1956-ot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóizűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.“

Nos, így valahogy. Ne áltassuk magunkat: mi sem viselkedtünk volna hősként. Sajnos, kevés már az olyan erkölcsi tartással rendelkező ember, amilyen Hamvas volt egész életében. Most, hogy "szabadság" van, egyre többet beszélünk, és egyre kevesebbet merünk megvalósítani – élet és mű a legritkább esetben azonos a ma emberénél. Örülhetünk, ha legalább helyenként egyezésekre bukkanunk…

Aztán jött 1989 és a tulajdonképpen rövid életű kommunizmus búcsúja térségünkben - nekünk, magyaroknak az egészből Nagy Imre újratemetése jutott, mint közösségi élmény. Mindazok számára, akik az előző években nem mertek az utcára menni március 15-én, valószínűleg különleges volt, mégsem lett következménye, már ami a társadalom összetartását vagy közösséggé formálódását illeti.

Máshol más

Amiért mindezt egy kicsit részletesebben elmondtam, az a következő: Magyarországon - Lengyelországgal és Csehországgal ellentétben - a történelem során szinte semmiféle összetartás vagy szolidaritás nem alakult ki, sem az egyes individuumok, sem pedig rétegek, ha úgy tetszik, az „osztályok” között. Ez pedig olyan végzetes következményekkel jár, melyeket csak mostanában, a rendszerváltás óta érzünk egyre jobban, amikor nincs kire fogni hibáinkat és fogyatékosságainkat. És ez a gyökere annak a bizonyos elkeseredettségnek, mellyel Hamvas a magyarokat ostorozza a már említett kötet egyik esszéjében.

Lengyelországban a katolicizmus és a Szolidaritás-szakszervezet őskora, a munkások összetartása, Csehországban a polgárság, a bársonyos forradalom élménye - olyan erők ezek, amelyeknek Magyarországon nyomuk sincs. Szinte hihetetlennek hangzik, de van Európa szeméremdombján egy ország (a prágai Strahov-kolostor gyönyörű könyvtárában van egy középkori térkép, mely Európát nőalakként ábrázolja – ezen a képen hazánk valahol a szeméremdombnál helyezkedik el, míg Bohemia a hölgy nyakéke…), amely újkori történelme során nem tudott magára találni, lakói a közösségi érzés legkisebb szikrája nélkül élik önző és másokra irígykedő életüket.

Ne higgye senki, hogy a többi helyen minden rendben van, de akadnak legalább pillanatok, amikor az emberek büszkék önmagukra és egymásra is, amikor boldogok attól, hogy együtt vannak az utcán, a stadionban vagy akár a kocsmákban. Lehet persze úgy is fogalmazni, hogy elpártolt tőlünk a szerencse: nincs magyar pápa, nálunk nem volt érdemes sztrájkolni, mert a Kádár-korszak alatt a munkásoknak is volt mit enniük, mi nem vagyunk már jók a fociban, hokink meg sosem volt, és valahogy azt az 1989-et sem sikerült a közösség ünnepévé varázsolni... De ennél azért egy kissé mindannyian idealistábbak vagyunk: az nem lehet, hogy csupán a vakszerencse irányitson mindent, hogy annak hiánya okoz minden bajt, mint ahogyan lasan-lassan egyre nehezebb lesz a hiányosságok láttán minden felelősséget a kommunizmusra hárítani... Mi már a sokadik kormányt nyögjük röpke tíz év alatt, és remélhetőleg egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy egyik sem jobb az elődjénél, hogy mindegyik csak harácsol és hazudik és zabál és jót röhög a pofánkba. De így van ez csaknem mindenütt, ám másutt az emberek ezt tudják, nem dőlnek be és élik a saját, civil életüket.

Ott voltam Prágában 1989 novemberében és decemberében, a forradalom napjaiban, és együtt sírtam és nevettem a csehekkel, morvákkal és szlovákokkal, és láttam az egymást ölelő emberek arcán a szeretetet, és akkor úgy éreztem, ez az élmény egy életre elég lesz ahhoz, hogy hinni tudjak a közösség létezésében. És itt voltam 1998 februárjában, amikor az „évszázad tornájának” nevezett hoki-versenyt a nagano-i téli olimpián megnyerték a csehek, amikor a kocsmák már reggel ötkor kinyitottak és a gyerekek nem mentek iskolába, amikor az Óváros téren előző nap este már közel százezer ember gyűlt össze, hogy az óriásképernyőn megnézhesse a másnap hajnali döntőt az oroszok ellen.

És akkor már biztosan tudtam, hogy életem két legszebb és legnagyobb közösségi ünnepét paradox módon magyar létemre a cseheknek köszönhetem, és hogy ezek a pillanatok, órák és napok valóban adnak valami olyan erőt, melynek hiányában az ember csak nézi ezt a világot maga körül és köpköd vagy átkozódik, legjobb esetben unottan félreáll és magában motyog... És azt is megjegyeztem örök életemre, hogy a bársonyos forradalmat tulajdonképpen a diákok robbantották ki, és hogy rögtön utánuk a színházi emberek következtek, rendezők és színészek, aztán jöttek a többiek, és hogy ez a szokatlan sorrend senkit sem zavart, ezért lehetett talán bársonyos ez az esemény, hiszen bár spontán szerveződött, de nem alulról, nem a forradalmak bevett mintájára, jóllehet később ez is elkezdte felfalni saját gyermekeit...

Nem átok

Nagyon sajnálom, hogy a magyaroknak nem adatott meg 1956 óta semmilyen hasonló élmény, egyben azt vallom, hogy ez a sors mégiscsak elgondolkoztató, valami olyasmi állhat mögötte, mint ama mondás mögött, mely szerint minden népnek olyan királya van, amilyet megérdemel... Hogy ez az egész nem valamiféle átok, nem is a negyven év létezett szocializmus bűne, legkevésbé pedig a mások hibája - erről bizony mi tehetünk, minden egyes ember, aki kiment ünnepelni 1957. május 1-jét, aki aláírt mindenféle nyilatkozatokat, aki félt még tudomást venni is arról, hogy március 15-én éveken át fiatalokat vertek az utcákon, aki irigyli a szomszédja kertjét, aki a múltba révedve mindenféle kurzusokat támogat, aki minden utcasarkon kukákat borogat, aki lépten-nyomon fasisztaveszélyt kiált saját hatalma megtartásának érdekében, aki nem akarja észrevenni, hogy minden politikus becsapja, aki oly módon liberális, hogy már nem ismeri el a jó és a rossz erkölcsi kategóriáinak létét, és persze az is tehet az egészről, aki innen Csehországból írogat mindenfélét a közösség ünnepeiről, ahelyett, hogy a saját hazájában próbálna meg próféta lenni.

Te mennyire érzed közösségi, az egész nemzetet egyesítő ünnepnek október 23-át?