Neil Gaimant körülbelül ugyanolyan nehéz megfilmesíteni, mint mondjuk Stephen Kinget, és szerencsére nem is próbálkoznak vele olyan gyakran, mint az utóbbival, bár lehet, hogy pont a Csillagpor jelenti a sor kezdetét. A film mindenesetre bőven élvezhető.

Van egy Fal nevű falu valahol Angliában, ami – mily meglepő – az őt körülvevő falról kapta a nevét. Ezt a falat szigorúan őrzik, mivel átjárót jelent egy titokzatos, varázslatokkal és furcsa teremtményekkel teli világba, amit Viharfoknak hívnak. Itt esik meg, hogy az ifjú Tristan Thorne (Charlie Cox) egy vakmerő ígéretet tesz a falu legszebb lányának, Victoriának (Sienna Miller), akinek szívét elnyerni szándékozik: hoz neki egy hullócsillagot. Ahhoz viszont, hogy ígéretét betartsa, át kell mennie a falon túlra, ami egyben azt is maga után vonzza, hogy szembesülnie kell saját származásával – aminek szintén köze van Viharfokhoz – , valamint azzal, hogy a hullócsillagok női alakot öltenek, beszélnek és egyáltalán nem örülnek annak, ha hiú, ostoba libáknak akarják őket elvinni szerelmi bizonyíték gyanánt.

Aki a fentiek alapján mesére számít, jó helyen keresgél, de azt azért mégsem javasolnánk, hogy nagyon kicsi gyerekekkel üljön be a Csillagporra, Neil Gaiman ugyanis felnőtt meséket ír. Bár belegondolva a Piroska és a farkas sem kevésbé félelmetes: ott gyerekeket rak kemencébe a gonosz boszorkány, itt meg hullócsillagok szívét akarja kivágni és megenni, mert ez örök életet jelent, na bumm, annyira azért nem nagy a különbség. Szóval adott egy mese annak minden szükséges kellékével együtt a boszorkánytól az egyszarvún át a szerencsétlen idióta fiúig, akinek valahogy mégis mindig minden összejön, fűszerként pedig itt vannak azok a dolgok is, amik tipikusan csak egy Neil Gaiman-típusú nem egészen százas figura agyából pattanhatnak ki. Mondani sem kell, a Csillagpor sava-borsát az utóbbiak jelentik, legyen szó akár a Viharfok trónjáért rivalizáló, egymást roppant szórakoztató módon mészárolgató királyfiakról, akár az elfogott villámokkal üzletelgető légikalózokról.

Az eredeti regényt még nem volt szerencsém olvasni – magyarul a közeljövőben jelenik csak meg – , de Matthew Vaughn filmje képes sajátos hangulatot teremteni, amiben kétségtelenül benne van az a jellegzetes gaimani íz is. Egy ilyen sztorihoz persze nem kellenek nagy jellemábrázolások: a boszorkány elég, ha gonosz – Michelle Pfeiffer emellett még így 50 körül is megdöbbentően impozánsan néz ki – , a trónra törő herceg elég, ha kellően gátlástalan – Mark Strong roppant szórakoztató figurát varázsol Septimus hercegből – , a főhős meg elég, ha kellően szerencsétlen ahhoz, hogy a néző drukkoljon neki. Charlie Cox ezt tökéletesen hozza is, bár nem biztos, hogy a moziból kilépve felismerném, ha szembejönne az utcán. Aztán itt van még Claire Danes mint hullócsillag, ő nagyjából a tőle megszokott világra rácsodálkozó, mégis talpraesett figurával domborít, meg persze Robert De Niro, akinek kőkemény kalózkapitányt formázó maszkja mögött enyhén meleg, puhány életművész lapul. Az ő alakítása leginkább szimpla ripacskodásban merül ki, ám mivel Shakespeare kapitány szimpla ripacs, úgy is fogalmazhatunk, hogy briliánsan oldja meg a feladatot (de azért De Nirónak jót tenne egy hosszabb pihenő, mert lehet, hogy Francis Ford Coppolának van igaza).

A filmre 70 millió dollárt költöttek, így a látványvilág kellően impozáns és rabul ejti a fantáziát is, amellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni, hogy mennyire gyengék a digitális trükkök. Jó, a digitális trükkök a filmek 99 százalékában nevetségesen gyengék, a Csillagpor azonban ezen a téren néhol már-már nem is hollywoodi szuperprodukciókat idéz, hanem inkább olyan fantasy-remekműveket, amik általában a kora délutáni műsorsávban találják meg méltó helyüket az RTL Klub vagy a tv2 programján. A Michelle Pfeiffer ujjából kicsapó tűzcsóvák vagy De Niro léghajója kifejezetten kínosan festenek, ezeket ebben a formában inkább nem kellett volna.

Ezt leszámítva azonban a Csillagpor a maga sajátos valójában is szórakoztató, szerethető, élvezhető film, és valószínűleg az első, aminek a zenéjében egyszerre találta meg a maga megfelelő helyét a Take That és a Dimmu Borgir.