Pár héttel ezelőtt megszületett a döntés: Magyarország a Taxidermiával száll versenybe a 2008-as Oscar-jelölésekért. Vajon milyen esélyekkel indul egy ilyen mind tartalmában, mind képi nyelvében teljesen sajátos alkotás a tengerentúlon? Érteni fogják az amerikaiak?

Borzasztóan tanácstalan vagyok, ugyanis kétségtelenül volt egy olyan időszak az Oscar történetében, amikor értékelték a vad, kemény, merész filmeket, de ennek már vége van. Szerintem egy mukkot sem fognak érteni belőle. A Taxidermia és az amerikai filmakadémia, az Academy of Motion Picture Arts and Sciences idevágó tagsága között olyan szakadék tátong, amit a Kőröshegyi Völgyhíddal sem lehetne áthidalni. Teljesen esélytelennek látom a filmet, de mivel ezek a népek úgyis tökéletesen elbutultak már, rájuk fér egy kis megdöbbenés.

Jó ötlet volt a Taxidermiát indítani, vagy inkább valami mást kellett volna?

Majdnem mindegy. Nem látom különösebb jelentőségét annak, hogy egy magyar film Oscart nyer-e vagy sem. Tudom, hogy itt mindenki el van ragadtatva a gondolattól, merthogy micsoda iszonyatosan nagy jelentőségű történés lenne ez az országimázs szempontjából, de én már magát az Oscart sem tartom egy fontos díjnak, inkább egyfajta amerikai házidíj ez, ugyanolyan, mint 80 esztendővel ezelőtt, amikor az akadémia megalakult. Amerikai díj az amerikai filmeknek, filmeseknek. Az már más kérdés, hogy miként sikerült ennyire felturbózni, miképpen jutottak el odáig, hogy világesemény legyen. De most őszintén, meg tudnál nevezni akár egyetlen olyan filmet is, ami az utolsó három díjkiosztón valamiféle elismerésben részesült?

Nem. Kapásból legalábbis biztosan nem.

Hát ez az. Ami a Taxidermiát illeti: sokan kérdezik, hogy jó film-e, én pedig mindig csak azt mondom, hogy nem tudom, abban viszont biztos vagyok, hogy a rendszerváltás óta fontosabb magyar filmet nem láttam, mert erről a világról, ennek a világnak a legkeményebb konfliktusáról szól. Ebben persze Parti Nagy Lajos is benne van. Valami olyasmire kérdez rá, amit Amerikában ilyen keménységgel, ilyen brutalitással manapság aligha merne bárki is firtatni: hogyan viszonyulsz magadhoz, a saját testedhez, egyáltalán mit jelent az emberi test így a 21. század elején? Túl fogjuk élni, ha nem kap semmilyen díjat, hiszen aki ezt a filmet szereti, az nem azért szereti, mert versenyben van az Oscar-jelölésért.

A nagy európai filmszemléken ugyanakkor szerették a Taxidermiát, akárcsak számos most aktuális hazai alkotást.

A Tejút még nem volt meg nekem, de az Iszka utazása, a Dolina vagy az Overnight igen. Vérmes reményeink ne legyenek: ezek a filmek a második, kisebb piacon sikeresek. Létezik egy nagy piac, ahol kemény pénzekben játszanak, kemény elszámolással, és van egy másik, amit a rétegfilmek vagy artfilmek piacának nevezünk. Utóbbiakban rengeteg állami vagy uniós forrás is van, és nem feltétlenül az az elsődleges, hogy mennyit hoz a pénztáraknál, hanem hogy miként szerepel a különböző fesztiválokon, filmszemléken, milyen a kritikai fogadtatása. Más árfolyamrendszer érvényesül ezekkel a filmekkel kapcsolatban. A magyar filmek közül döntő módon az artfilmek sikeresek Európában, a hazai tömegfilmekkel sok mindent itt sem tudnak kezdeni. Ezt egyébként a környező országok hasonló alkotásairól is elmondhatnám, ráadásul ezeknek a piacon az amerikai tömegfilmekkel kell versenyezniük. Van néhány ország, ahol a hazai gyártású közönségfilmek le tudják nyomni Hollywood termékeit, mint például Franciaország vagy Lengyelország. Ezeken a helyeken a közönség is teljesen másként viszonyul a hazai mozihoz. A nézők szeretik azokat a filmeket, amik populárisan szólnak arról a világról, ahol élnek. Néha persze nálunk is megesik hasonló siker: a Csak szex és más semmi, a Valami Amerika vagy A miniszter félrelép tökéletes példák erre, de alapvetően másként alakult ez az egész.

Milyen kulturális sajátosságokból fakad ez? Netán az elmúlt 50-60 évben kialakult beidegződések játszanak szerepet benne?

Az utóbbi 50-60 év nagyon vegyes és ellentmondásos volt, de igazából roppant nehéz visszatekinteni a video vagy pláne a televízió előtti korszakokra. Az ’50-es évek végén Magyarországon évente – most kapaszkodj meg! – 170 millió mozijegyet adtak el. Vagyis egy magyar állampolgár átlagosan 17 alkalommal ült be a moziba egy évben. Most ez a szám az egyhez közelít, ami egyébként megfelel az európai átlagnak. Vagy vegyük a ’30-as évek moziját, hiszen még ma is komoly nosztalgia él a korszak iránt, amire a remake-ek özöne is utal. Ilyen volt a Hyppolit, a Meseautó vagy az Egy szoknya, egy nadrág, melyek eközben kísérletet sem tettek arra, hogy megpróbálják adaptálni ezeket a történeteket a jelenre.

Biztosra mentek, nem?

Nem, éppen ez a történet furcsasága. Akkor mehettek volna biztosra, ha figyelembe veszik, hogy mi van most, itt, a jelenben Magyarországon. A Hyppolit alaphelyzetének például tökéletesen megfeleltethető lett volna egy rendszerváltás után gyorsan meggazdagodott réteg sorsa, simán kerülhetett volna jelen idejű történetként a nézők elé, és egy valós problémát mutathatott volna be. Jelesül azt, hogy a rendszerváltás után a gazdag ember szerepét kellett eljátszania egy olyan osztály tagjainak, akik azelőtt még sosem voltak gazdagok. A Hyppolit elmulasztotta ezt a lehetőséget. Nem is született olyan ütős szatíra az elmúlt években itthon, amire az ember azt mondaná, hogy sikerült eltalálnia valamilyen érzékeny pontot. Amikor pedig úgynevezett kritikus, drámai alkotásokkal találkozol, azok is csak nagyon ritkán szembesítenek a jelennel. A magyar rendezők még ma is elcsócsálnak azon a mélységes problémán, hogy a diktatúra milyen rút dolog. Néha emlékeztetni kellene őket, hogy a dolgok Magyarországon 1989 óta egy kicsit másként működnek, és ezeket a filmeket inkább ott kellene megcsinálni, ahol égetőbbek ezek a problémák, mint itt. Nekünk olyan filmek kellenének, amelyek a mi válságainkról, a mi konfliktusainkról szólnak. De ez egy ilyen módon szocializált társaság: a rendszerváltás előtt dicsőséges dolog volt folyamatosan a diktatúra bajszát cibálni. Ma már, borzasztóan sajnálom, de nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel. Most is vannak gondjaink, de azok nem abból fakadnak, hogy mi történt a diktatúra korában, hogyan értelmezzük az 1956-os megtorlást, vagy hogy a párt miként nyomorítja meg a benne élőket és rajta kívül állókat, hanem hogy mit kezdünk egy olyan világgal, ahol elvileg a demokrácia játékszabályai szabnák meg a kereteket, de valahogy mégsem szabják meg, és nem vagyunk boldogok attól, hogy megtörtént valami, amire az én generációm például évtizedeken át várakozott reménytelenül. Nem is nagyon találkoztam olyan filmekkel, amelyek ezt a jelent akár populárisabb, akár artosabb formában feldolgoznák.

Az Overnight nem egy kísérlet erre?

Nem. Az Overnight egy meglehetősen amerikai dramaturgiájú film egy másik világra adaptálva. Nagyon kedveltem Török Ferencet, amikor elindult a Moszkva térrel, és az Overnightot azért jobban kedvelem, mint a Szezont.

És mi a helyzet a folytatásokkal? Jelentheti ma ugyanazt a Vuk vagy a Macskafogó, mint 20-25 évvel ezelőtt?

Én nem folytatnám ezeket a filmeket. Nagyon rosszul éreztem magam, amikor elkészült a Megint tanú, és bár nem láttam még Koltai Róbert új filmjét, amely az Indul a bakterház folytatása, de ezzel kapcsolatban is tele vagyok kétségekkel. A Macskafogó egy olyan világot jelenített meg a ’80-as években, amely számunkra akkor egzotikusnak számított, hiszen a James Bond filmeket kizárólag csempészett VHS kazettákon lehetett megnézni, moziban nem mutatták be őket. Nem tudom, mi lesz a Macskafogó második részéből, de aggódom. A Vukról meg inkább ne is beszéljünk, ha lehet, mert ott még mélységesebb az aggodalmam. Én inkább Nyócker-típusú filmeket látnék szívesen, olyanokat, amelyek ebben a világban születnek meg a mai kor ritmusának megfelelően, mai zenével. Amikor beültem a Nyóckerre, valami egészen üdítő élményben volt részem. A ’70-es években Ralph Bakshi animációs filmjei szinte mindent felborogattak, így kellene értelmezni a jelent is. Ugyanaz a véleményem a magyar remake-ekről, mint az amerikaiakról: az ötlettelenség szüli őket. Új történeteket persze átkozottul nehéz írni, de nem lehetetlen.

Akad egyáltalán a hollywoodi főáramból olyan film az utóbbi évekből, amit tényleg jelentősnek tartasz?

Az igazi hollywoodi mainstreamből egyre kevésbé tudok ilyeneket említeni. Ami izgalmas, az nem hollywoodi mainstream, hanem Tarantino, Rodriguez vagy valami más. Eljutottunk odáig, hogy jött egy év, amikor azt mondtad magadnak, hogy toronymagasan a Sin City volt a legjobb film, és nem is jutottak eszedbe a politikailag végtelenül korrekt meleg cowboyok, a transzszexuális férfiak, netán a bokszbajnokká avanzsáló nők. Nekem ez azt súgja, hogy Hollywood már visszafordíthatatlanul kisodródott arra a nagy vízre, ahol a dolgok egyetlen végső mérőszáma a bevétel, aminek érdekében iszonyatos büdzsével állítanak elő rettenetes filmeket.
De igazából az alacsony büdzséjű filmektől sem vagyok különösebben elragadtatva. A Bazi nagy görög lagzi a maga minimál költségvetésével igazi meglepetés siker volt, de most őszintén: iskolát teremtett? Csak annyiban, hogy megpróbálták az ördög tudja, hány verzióban megismételni. Hollywood a kasszánál még mindig tarol – bár csendesen megjegyzem: Amerikában a bevételek növekedése már régóta nem a nézőszám emelkedéséből, hanem a jegyárak növekedéséből fakad –, de nem hinném, hogy ők fújják a passzátszelet. Sőt, azt látom, hogy egyre inkább a távol-keleti filmek remake-elése a trend, gondoljunk csak a tavalyi Oscar nagy nyertesére, Martin Scorsese Téglájára, amiről viszont pontosan tudjuk, hogy az eredeti, az Infernal Affairs egy kicsit jobb volt, mint amit Scorsese csinált… Szinte kínos volt ez az egész: találjunk már valamit, amiért Scorsese kaphat egy Oscart. Miközben az idős mester élete során szinte csak jobb filmeket készített, mint a Tégla.

Mennyiben változtathatnak ezen a teljesen iparszerűvé vált rendszeren az új, elsősorban internetes technikai lehetőségek?

A nyugati kultúrában valószínűleg megmarad az amerikai tömegfilmek vezető pozíciója. Hangsúlyozom: a nyugati kultúrában, India ugyanis például köszöni szépen, nagyon jól elvan a maga nem csekély közönségével és azzal az évi 800-1000 filmmel, amit ott forgatnak körülbelül 20 nyelven. Ebből a hindire specializálódott Bollywood körülbelül 20 százalékot állít elő, de ez még így is több, mint amennyit Amerikában egy év alatt gyártanak. Az amerikai filmipar vezető pozíciója ma már csak abból származik, hogy nagy publicitással, nagy reklámmal pörgetett mozikkal száll versenybe mindenütt a világon egy jól bejáratott mozihálózatban. Vagy nevezzük inkább értékesítési hálózatnak, számos film ugyanis már lényegesen nagyobb bevételt realizál a DVD-piacon, mint a mozikban, és akkor még nem is beszéltünk az újabb internetes lehetőségekről, amelyek mostanában vannak feljövőben, vagy a merchandisingról, a másodlagos jogokról. A változás egyértelműen afelé mutat, hogy kicsit szabadabban közlekedünk majd a mozgóképek világában, de választanunk akkor is kell, hiszen például mi alapján választod ki a kínálatból az isteni tajvani mestermunkát, ha előzőleg soha a büdös életben nem mondta neked senki, hogy az egy jó film? Minél többet beszélnek egy filmről, annál kíváncsibb leszel rá. Amikor az internet-alapú televíziózás általánossá válik majd, létre fognak jönni azok a webes felületek, virtuális közösségek, amelyek támpontot adhatnak a csatornák özönében, és meghatározó szerepük lesz az előszűrésben. Már ma is megszokott, hogy vannak olyan oldalak, ahol a látogatók értékelnek akár filmeket, akár könyveket, ilyen az Amazon, netán az IMDB… Egy másfajta referenciarendszer van születőben, és ennek köszönhetően nyilván előfordul majd, hogy egy izlandi tartalomszolgáltató megver egy francia vagy amerikai tartalomszolgáltatót. Mi, kritikusok jelenleg úgy gondoljuk, számít a véleményünk: elmondom a televízióban, amit gondolok, vagy megkérdezel róla te. De lehet, hogy öt év múlva megszűnnek ezek a centralizált csatornák, vagy ha meg nem is szűnnek, de a centralizáltságuk csökkenni fog. Akár egyik évről a másikra eltolódhatnak majd a hangsúlyok.

Hogyan kezeli majd mindezt a piac?

A piac meg fog bolondulni, hiszen minden totálisan tervezhetetlenné válik. Amerikában már kitört a pánik, tavaly ugyanis egy felmérésből kiderült, hogy a fiatalok ugyanannyi időt töltenek a tévé képernyője előtt, mint korábban – nem keveset –, viszont csupán ezen idő egyharmadában nézik real time-ban a televíziót: a maradék időben előre felvett anyagokat figyelnek, vagy a világhálón tévéznek. Ez persze azt jelenti, hogy eleve a reklámok átpörgetésével hívják le a dolgokat, és ha ez így van, a hirdető meg fogja kérdezni az adott televíziót: ugyan miből gondolja, hogy neki olyan sokat kell fizetnie a reklámidőért, ha a fiatalok mindössze egyharmad arányban néznek élő tévéadást? Az őrület tehát már elkezdődött, és csak egyre nagyobb lesz. Azért nem jósolgatok olyanokat, hogy mondjuk jövőre már minden felbolydul, mert Magyarországon például ezek a dolgok még alig működnek. Egyelőre én is csak várok, hiszen amíg például nem épülnek ki a megfelelő technikai feltételek, én sem számíthatok arra, hogy ennek a modern, interaktív világnak értő kritikusa lehetek. Ha viszont ez a rendszer létrejön, az egy egészen másfajta – sokkal tudatosabb – mozgókép-fogyasztást jelent majd. Bepottyansz valamibe, és pár kattintással azonnal megkapod hozzá a megfelelő háttérinformációkat. Megnézed például, mit is láttál az adott forgatókönyv-írótól. Kaufman, Kaufman, ki is lehet az? Klikkelsz, látod, hogy ő csinálta A John Malkovich-menetet vagy az Adaptációt, aztán mész vissza és megnézed a filmet. Meg fog változni ez a világ, de hangsúlyozom, nem tömegesen. A tévéző egyedek többsége ugyanúgy a tévét fogja nézni on the air, mint most, ugyanúgy nem fog moziba járni, mint most, és jobban fogja élvezni, ha valamelyik valóságshow-ra kapcsolhat. Nem feltétlenül azért, mert imádja, hanem mert a hagyományos televíziózás szinkronizálja az emberi közösségeket, témát ad nekik, és egy kicsikét összekapcsolja azokat az embereket, akiknek egyébként nem biztos, hogy lenne egymással miről beszélgetniük.