Léteznek lemezek, amik a maguk idejében mindent megváltoztattak és teljesen új szögből mutatták meg a dolgokat. A Sex Pistols 30 évvel ezelőtt kiadott egyetlen albuma, a Never Mind The Bollocks, Here's The Sex Pistols ezek közé tartozik. Hogy zeneileg mennyit ér, azon talán lehet vitatkozni, jelentőségén azonban nem.

30 évvel ezelőtt, 1977. október 28-án került a boltokba a Sex Pistols első és egyetlen lemeze, a Never Mind The Bollocks, Here's The Sex Pistols, ami fenekestül forgatta fel a zeneipart. Négy fiatalember és egy jószimatú, dörzsölt menedzser a jó helyen, a jó időben, valamint 11 végtelenül szimpla, agresszív dal - ennyi kellett ahhoz, hogy az évtized nagy rockdinoszauruszait egyből a múlt kellékeiként kezdjék el emlegetni világszerte. A Sex Pistols mindent megváltoztatott, a három évtizedes jubileum alkalmából pedig ismét összeállnak, igaz, egyelőre csak egy londoni fellépés erejéig.

A születés

A brit punkélet a Ramones 1976-os angliai turnéja után indult virágzásnak, de már korábban is léteztek olyan zenekarok, akiket ebbe a vonalba soroltak be. Az első kislemezt, az ökölcsapásnak is beillő, vadul döngető New Rose-t és albumot, a Damned, Damned, Damned-et a The Damned adta ki, de a The Clash is gyorsan közismert lett London patkánylyukaiban. Az igazi robbanást azonban nem ők okozták, hanem a Malcolm McLaren menedzser szárnyai alatt létrejött Sex Pistols.

Steve Jones gitáros és Paul Cook dobos nagyon távol – sőt, még annál is távolabb – álltak attól, hogy bárki is igazi zenésznek nevezhesse őket, de John „Johnny Rotten” Lydon énekessel és Glen Matlock basszusgitárossal együtt mégis ütőképes formációt alkottak. A négyes a The Sex Pistols néven vált hírhedtté a londoni undergroundban. Steve Jones szerint zenei világuk a kollégákétól függetlenül alakult ki.

A gitáros, aki csupán legelső koncertjük előtt 4 hónappal tartott először hangszert a kezében, mindig is rockbandának tartotta a csapatot. „Meggyőződésem, hogy a Sex Pistols egyike volt minden idők legjobb rock’n’roll csapatainak. Az szimplán a véletlen műve volt, hogy ilyen lett a hangzásunk. Én akkoriban még nem tudtam valami jól gitározni, és Johnnynak sem volt túl sok köze az énekléshez. Egyszerűen ennyire voltunk képesek… A gitárjátékom egyébként nagyon gyorsan fejlődött, aminek az volt az oka, hogy rengeteget speedeztem, és kifogyhatatlan energiával tudtam gyakorolni. Reggel felkeltem, nyomtam valami illegális anyagot, aztán 12 órán át csak játszottam és játszottam megállás nélkül”, emlékezett vissza később a gitáros.

Az okostojás és a prototípus

Glen Matlock viszonylag gyorsan kikerült a csapatból, és eltávolításának okai igen prózaiak voltak: a Beatles-fanatikus bőgős egyszerűen túl jó zenész volt a többiekhez képest. „Matlock okostojás volt. Néha olyanokat tudott mondani, hogy akkor most játssz egy B7-est, nekem meg fogalmam sem volt, hogy miről beszél”, magyarázta a gitáros.

Matlock utódja az 1958-as születésű John Simon Ritchie lett, aki a Sid Vicious művésznevet kapta. Tüsi hajával, ormótlan bakancsaival, biztosítótűivel, foltos, telepingált dzsekijével és pólóival a basszusgitáros a punk figura prototípusát teremtette meg. A meglehetősen jellegtelen kinézetű Matlock után Vicious-zel vizuálisan is rengeteget erősödött a csapat, Sid azonban nemcsak fazonjában volt elődjének tökéletes ellenpontja, hanem abban is, hogy halvány fogalma sem volt a zenéről, a hangszerekről, beleértve ebbe a basszusgitárt is. A közhiedelemmel ellentétben Vicious egyetlen hangot sem játszott szalagra a Sex Pistols tagjaként, és ezt évekkel később maga Steve Jones is elismerte.

A csapat első kislemeze, az Anarchy In The UK felforgatta Nagy-Britanniát. A szám zeneileg hihetetlenül szimpla volt és nyers, ám agresszivitása minden képzeletet felülmúlt. A nihilista szöveg gigantikus botrányhullámokat kavart, és jórészt ennek is köszönhetően a második single-ként kiadott God Save The Queen már a brit lista második helyéig verekedte magát. Ez a szöveg, ha lehet, még hatalmasabb felháborodást váltott ki Angliában, hiszen már kezdő sorai is így szóltak: „God save the Queen and her fascist regime”.



„A” punklemez

Két hatalmas publicitást kapott slágert követően igazából senkit sem lephetett meg, hogy a banda első és egyetlen igazi stúdióalbuma, az 1977 nyarán kiadott Never Mind The Bollocks, Here’s The Sex Pistols az első helyen lépett be a brit listákra, és további hosszú hetekig tanyázott az élen. Magát a zenét egy cseppet sem lehetett kifinomultnak nevezni, de itt bevallottan nem is ez volt a lényeg. A Holidays In The Sun vagy a Pretty Vacant a Sex Pistols anarchista képrombolásának tökéletes eszközei voltak: szinte mulattatóan primitív szerkezetű, ám iszonyatosan gitárgazdag, erőteljes és hatásos szerzemények Johnny Rotten igazi dallamok előadására képtelen, gyűlölettel teli hangjával. Noha a Never Mind The Bollocks zeneileg semmiképpen sem jelentette a rocktörténelem csúcsát, mindaz, amit az album képviselt, a későbbiekben etalonként szolgált és alighanem egyetlen másik rockbanda egyetlen másik lemezén sem öltött formát ennél tökéletesebben.

A trágár, lázító nyilatkozatok, a kellően szellőztetett ital- és kábítószerbotrányok csak a banda malmára hajtották a vizet, a lemez pedig hamarosan az Egyesült Államokban is sikert aratott, itt azonban nem tudott olyan mélyen gyökeret verni a Sex Pistols, mint otthon. Az amerikai sajtóban – nem alaptalanul – Malcolm McLaren által előzőleg minden apró részletre kiterjedően, pontosan kitalált felszínes, egyszerű image-ként aposztrofálták a csapat mindent és mindenkit szembeköpő megnyilvánulásait, kompromisszummentes hozzáállását.

„Amerikában azt hitték, hogy mi is olyanok vagyunk, mint a KISS, csak nálunk a botrányokra épülnek a dolgok és nem a maszkokra meg a kosztümökre. Nem jöttek rá, hogy mi csak magunkat adtuk a színpadon. Mai ésszel felfoghatatlan, hogy mi ment akkoriban. Mindenki undorító tarka nyakkendőkben és trapézgatyákban mászkált, mi meg úgy néztünk ki, mint a marslakók. És ha az emberek marslakót látnak, azonnal el akarják pusztítani. Egyszerűen nem értették, amit csináltunk, és ezért gyűlöltek minket.”
Steve Jones
Gyors vég

Hiába vonult be a köztudatba a punkhullám vezéreként a Sex Pistols, pályájuk amilyen zajosan indult, olyan tiszavirág-életűnek bizonyult. A tagok életvitelének ismeretében szinte törvényszerűnek látszott, hogy hamarosan szétválnak útjaik, ami végül 1978-ban meg is történt.

„Baromi naivak voltunk. Egy rakás alapvető dologról halvány fogalmunk sem volt, és ezért mindenki átbaszott minket. Gőzünk sem volt arról, hogy mi az a bankszámla vagy a csekk, egyszerűen csak minden héten bementünk az irodába, és kivettünk 50 fontot. És 50 font egy vagyon volt ott, ahonnan én érkeztem, úgyhogy tökéletesen elégedett voltam magammal. Egyikünk sem tett fel kérdéseket. Hülyék voltunk akkoriban, ez nem is kérdéses, ráadásul ittunk és kábítószereztünk, nem kíméltük a szervezetünket. Ez is óriási hiba volt. De hát ez a fiatal bandák sorsa”, összegezte utóbb a véghez vezető út menetét Jones.

Sid és Nancy

Ahhoz képest, hogy a Sex Pistols alig 2 évig létezett, rendkívül mély nyomot hagytak maguk után, és vitán felül minden idők legnagyobb hatású zenekarai között van a helyük. A banda már akkor is legendás volt, amikor még aktívan zenéltek és koncerteztek, de mítoszukat csak tovább erősítette a feloszlásuk utáni káosz és főleg Sid Vicious utóélete.

A barátai szerint ekkorra önmagától már teljesen elszállt, kontrollálhatatlan Sid – aki természetesen továbbra sem értett semmilyen hangszerhez – további sikereket könyvelhetett el 1978-ban kiadott, Sid Sings című viccalbumával, melyen közismert régi slágereket szólaltatott meg még Johnny Rotten-énél is hamisabb antihangján. Az ekkor már súlyos heroinista „basszusgitáros” ezután barátnője, Nancy Spungen társaságában áttette székhelyét New Yorkba. Amikor az év októberében a lányt a hasán több késszúrással holtan találták az előkelő Chelsea Hotelben, Sidet emberölés vádjával letartóztatták, és ugyan a Virgin Records kifizette érte az óvadékot, egy kocsmai verekedést követően hamarosan újból vizsgálati fogságba került.

Ügyvédei megint elérték, hogy szabadon engedjék, de Vicious már nem érte meg első tárgyalását: alig 24 órával szabadlábra helyezését követően, 1979. február 2-án holtan találták Greenwich Village-i lakásában. Halálának oka egyáltalán nem meglepő módon herointúladagolás volt. Rövid, zavaros életéhez és a Sex Pistols munkásságához tökéletesen passzoló mocskos halála egy korszak végét jelentette.

Evickélés

Johnny Rotten a Public Image Ltd. nevezetű avantgarde csapattal tért vissza a későbbiekben, ahol már John Lydon néven szerepelt, a Los Angelesbe átköltöző Steve Jones-t pedig hosszas vergődés után a ’80-as évek második felére sikerült kipofozni komoly alkohol- és kábítószerproblémáiból. Az ekkoriban hosszú hajat és motoros bőrdzsekit viselő, hatalmas Harley-Davidsonon feszítő gitáros belevetette magát Hollywood nyüzsgő rockéletébe, és gyakran mutatkozott a korszak nagy rocksztárjaival, a rá istenként tekintő Guns N’ Roses és Mötley Crüe tagokkal. Már 1987-es albuma, a Mercy is nagyszerű munka volt, ám Jonest igazából az lökte be ismét a köztudatba, amikor egy évvel később vendégszerepelt a Megadeth hatalmas sikert arató Anarchy In The UK feldolgozásában. 1989-es lemeze, a Fire And Gasoline megmutatta, hogy a gitáros komolyan gondolja a visszatérést.

A korszak jellegzetes hangulatában fogant szennyes, mocskos, ám kiváló és főleg mérhetetlenül őszinte rock’n’roll albumon az új dalok mellett a Sex Pistols egyik, annak idején csak kislemezen megjelent dala, az I Did U No Wrong is helyet kapott, és olyan énekesek segítették ki benne a nyers, ám megkapó hangú Steve Jonest, mint W.Axl Rose a Guns N’ Rosesból és Ian Astbury a The Cultból. A lemez nem aratott különösebb közönségsikert, de az évek során igazi kultikus gyöngyszemmé vált, ezúttal már elsősorban a motorosok körében, magyarországi vonatkozása pedig annyi, hogy a Sex Action bizonyára egészen másként szólt volna, ha nem ismerik ezt az albumot.

Felmelegített leves

A Sex Pistols a neopunk-hullám csúcsán, 1996-ban ismét összeállt, magától értetődő módon Glen Matlockkal a basszusgitárosi poszton. Persze igen nehéz lett volna letagadni, hogy csupán a pénzért kezdtek el megint mozgolódni, és legalább az becsülendő volt, hogy ezt minden további nélkül el is ismerték, végül azonban nem jöttek be a számításaik. A feléledt Sex Pistols nosztalgiaturnéja elképesztő bukást produkált Európában. Az újraegyesülés örömére kiadott koncertanyag egyébként stílszerűen a Filthy Lucre címet kapta, de mivel a zenekar iránt szinte egyáltalán nem mutatkozott igény, hamarosan ismét szétszéledtek, és a tervezett új stúdióalbumot sem csinálták meg. Ezt minden bizonnyal jól is tették, hiszen legfeljebb a Sex Pistols legendás hírnevét lehetett volna tönkretenni egy gyengébb anyaggal, felülmúlni viszont semmiképpen sem tudták volna a Never Mind The Bollocksot.

2002-ben és 2003-ban szintén sor került néhány koncertre. 2006-ban a csapatot beválasztották a Rock And Roll Hall Of Fame tagjai közé, a rockzene halhatatlanjainak Clevelandben lévő dicsőségcsarnokába és múzeumába, ám a zenekar nem jelent meg a beiktatási ceremónián, helyette egy kézzel írt üzenetet küldött, amelyben durván becsmérelte az intézményt.

Johnny Rotten, Steve Jones, Paul Cook és Glen Matlock október 25-én a hollywoodi Roxy klubban melegítettek be, november 8-án pedig lépnek fel a londoni Brixton Academy-n, hogy megünnepeljék a Never Mind The Bollocks megjelenésének 30. évfordulóját.