Négy év alatt negyedszerre aratott kiütéses győzelmet a Deep Purple Magyarországon. Minden idők egyik legnagyobb rockzenekara a Papp László Budapest Sportaréna színpadán mutatta meg, hogy az energia nem feltétlenül egyenes arányban csökken az évek múlásával.

Nincs teltház a Papp László Sportarénában, de ez nem meglepő: az utóbbi négy évben ez a negyedik magyarországi Deep Purple koncert, és az előző három mind fullosra töltötte a csarnokokat (kétszer ezt, egyszer meg a debreceni Főnixet). A nézőszám azért nem ciki, a baloldali felső karéjokat ugyan lefüggönyözték, de 6-7 ezren így is simán lehetünk.

Az előzenekar Hard produkcióját inkább fedje sűrű homály, mindenki jobban jár így. Másfél éve is ők melegítettek Ian Gillanék előtt, de azóta sem lettek jobbak. Igazi KGST-hard rock ez, tipikusan olyan, ami már 1987-ben is idejétmúltnak számított volna. Pedig a zenészek mind nagymúltú, képzett veteránok. Ugorjunk.

A Deep Purple-re sok mindent lehet mondani – mondanak is: vénemberek, kiöregedett dinoszauruszok, Ritchie Blackmore és Jon Lord nélkül ez nem Deep Purple, hanem tribute zenekar és hasonló elmésségek sorjáznak rendszerint. A gond csak az, hogy ezeket a véleményeket tipikusan olyanok imádják zsolozsmaszerűen ismételgetni, akik körülbelül 1984-ben hallottak tőlük utoljára új albumot, koncertjükön pedig a ’87-es budapesti fellépések óta nem jártak… Mert bizony a Deep Purple ma is jó, és ennek ez az este is ékes bizonyítéka volt.

Igen, az önmagát az utóbbi évtizedben vásári reneszánsz giccsparádéban kiélő Blackmore helyén ma már a jóval modernebb felfogásban játszó Steve Morse játszik – és akkor mi van? Nemcsak megalázóan zenél, hanem még élvezi is, úgy mosolyog végig, mint egy kisgyerek. Igen, az őszöreg Lord helyén Don Airey nyomogatja a Hammond billentyűit – na és? Játéka úgy karakteres, hogy közben egy cseppet sem tolakodó, ráadásul ő sem veszi haknira a produkciót. Igen, Ian Gillan hangja már nem a régi, de most tényleg, mit várunk egy 62 éves embertől? Az életkorral bizonyos rutin és profizmus is jár, így a Deep Purple nem is játszik olyan dalokat, amibe aztán a joviális, de még mindig jó kondiban lévő Gillan bicskája beletörne, így természetesen nincs Child In Time, de nem is kell. Hamisnak nem hamis, és csak a Perfect Strangersben érzi úgy a néző, hogy ezt inkább nem kellene már. Ami pedig Ian Paice-t illeti, azt harmadannyi idős dobosok is megirigyelhetnék, amit produkál, a benzinkutas fazonú Roger Glover pedig olyan vidám, életművész nagybácsi-fílinget áraszt, ahogyan mellényében, fejkendőjében pengeti a basszusgitárt.


Tény, hogy nem kizárólag a ’70-es évek első felének korszakalkotó, legendás, mítoszteremtő satöbbi klasszikusait játsszák. Sok régi rajongónak ez is szúrja a szemét, de ez egy ilyen zenekar. Ma is üvölt belőlük, hogy imádják, amit csinálnak, beleértve ebbe az újabb keletű dalaikat is, ami valljuk be, a kábé tízezerszer eljátszott Smoke On The Water mellett nem is annyira meglepő. Szó sincs persze arról, hogy erőszakkal nyomnának le a közönség torkán késői fércmunkákat, ilyeneket ugyanis nem szoktak írni, ráadásul – és ez igen örömteli – a megjelentek tekintélyes része nem nosztalgiashowra jött. Ez sokaknál már csak az életkor miatt is eleve kizárt, lévén ők még Blackmore 1993-as kilépése idején sem biztos, hogy éltek, a zenekar úgynevezett fénykorában pedig a szüleik is legfeljebb az általános alsóban bosszantották a tanítónénit.

A legnagyobb sikerek persze a kihagyhatatlan alapművek, tehát a Smoke minden idők leghíresebb riffjével, a Highway Star, a Space Truckin’, az ősmetal Into The Fire, a játékosabb Lazy és a záró Black Night, de ez így is van rendjén. Ezeket a dalokat bárhol, bármikor, tényleg. Elronthatatlan, megunhatatlan, örök darab mind. A program nagyrészt ugyanaz, mint másfél évvel ezelőtt, de ez még ugyanaz a turné, tehát igazából ezen sincs semmi meglepő, bár a The Battle Rages On…-ra például aligha számíthatott bárki is. Egyébként meg jó a hangzás, jók a fények, jó a kivetítés, igazából nincs mibe belekötni. Kicsit talán sok a szólisztikus megnyilvánulás, de ennyi még belefér.

Vagyis mindent összevetve kedves, barátságos, aranyos öregemberek ezek. Persze ilyen múlttal mire legyen arrogáns bármelyikük is? A Deep Purple-nek már semmit sem kell bizonyítania, így aztán nem is görcsölnek, csak kijönnek a színpadra és lelazultan, egymással és a közönséggel bohóckodva játszanak. Nyilván akkor is ünnepelnék őket, ha szétesve, hamisan, mosoly nélkül tennék ezt, de annál a nyugdíjnak is több értelme lenne. És náluk annak még nem érkezett el az ideje.