Egyszervolt… - ez a címe annak a mesekönyvnek, amelyet kivételes örömmel forgattam kezemben a múlt karácsonyi könyvpiacon. Meg is vettem rögvest, nem csupán azért, mert 12 klasszikus és 12 modern mesét ígért tartalmában, hanem és elsősorban azért is, mert 14 grafikus készítette a mesékhez illusztrációit, és ez bizony meglehetősen ígéretes vállalkozásnak számít Magyarországon.

„...fura kis csodát tartanak kezükben, amelyben békésen megfér egymás mellett Andersen Rút kiskacsája vagy Grimm Hamupipőkéje Csipkerózsikával, sőt a nagyon mai Csipke Józsikával...” (...) Bízzunk gyermekeinkben, ha ismétlést kérnek, rátaláltunk arra a mesére, melyben a számukra igazán fontos dolgok fogalmazódnak meg!”
A kötethez nem mellesleg Dr. Ranschburg Jenő írt utószót, akit eleddig feltétel nélkül tiszteltem, és aki érzésem szerint valóban szakértője a gyermeki világnak.

Nos, az Egyszervolt... című kötet rögvest szívembe, és alighanem születendő gyermekünk szívébe lopta magát: a klasszikus mesék átírásai találóak és élvezetesnek tűntek, a grafikák pedig méltó kísérőnek számítottak. Jancsi és Juliska, A három kismalac, A brémai muzsikusok – nem is kell tovább sorolnom a klasszikusokat, a fülszöveg szerint ezeket az egyszervolt.hu weboldalán mintegy 1600 gyermek szavazata alapján választották ki. És a mai mesék? Lázár Ervin, Vörös István, Márton László, és a többiek... Berniczky Éva meséje a Kígyóharisnya majálisa címmel ugyan kissé szürreálisnak tűnt, akár egy klasszikus zenebarát számára mondjuk Debussy valamely zenepoézise, de az vesse rá az első követ, aki bűntelen.

Egy idő után annyira megbíztam a kötetben, hogy úgy döntöttem: sorra elolvasom belőle a meséket születendő fiunknak, aki még csak Anya hasában mozgolódik és onnan küldi nagyjából megfejthetetlen reakcióit. Így jutottam el Bódis Kriszta meséjéig, melynek címe, minek is tagadjam, nagyon tetszett: Csipke Józsika... Nos, ezt a mesét is nagy kedvvel kezdtem el olvasni, és bár számos furcsa mondat volt benne, sokáig nem sejtettem, mire is megy ki e különös fogalmazásmód.
Csipke Józsika egy király és egy királylány gyermeke volt. „A királynő és a királyné is okos, gazdag és erős személyek voltak, különbség csak annyi volt köztük, amit a ruha eltakart.” – Rendben van, gondoltam, van ugyan némi szokatlan hang az egészben, de nem nélkülözi a humort – márpedig ez a mesék egyik alapvető eleme. Naív ember lévén, még akkor sem fogtam gyanút, amikor a mese imígyen folytatódott: „Volt egy titkos receptjük, de az annyira titkos volt, hogy csak a vak nem látta, de az is, ha füle volt, hallotta! A király és a királynő ugyanis rendkívül fontosnak tartották, hogy – a drága gyermekkel gazdagodva – továbbra is olyan harmóniában éljenek, mint addig.” Nos, alighanem én is vak és süket vagyok, mert gyanútlanul folytattam tovább a felolvasást.

Még az sem keltette fel csodálkozásomat, hogy fiúgyermeküket Csipkének becézték – azt hittem, ebből is kisülhet valami jóravaló poén. Ám a mese folytatódott, egyre különösebb mondatokkal, mígnem idáig értem: „ – Van a tündérkirálynőnknek egy húga és egy öccse – mindkettőjük szerelmet választott magának! A fiú fiút választott, a lány lányt..”.
És itt azonnal abbahagytam a meseolvasást. Naivnak naiv vagyok, de nem hülye. A hirtelen félbehagyott meséhez gyorsan költöttem néhány sort, amely szerint Csipke Józsika visszatért a víz alatti birodalomból, és véget ért minden átok és mindenki boldogan élt, míg meg nem halt... Aztán elgondolkoztam. Azon, hogy mi is ez az egész. A klasszikus mesék közé becsempészett ultraliberális cselszövés, vagy csak egy félreértelmezett tolerancia jegyében született jóindulatú tévedés.

„...és mi nem tudjuk, mi tévők legyünk, kissé szokatlan ez, most akkor engedjük, ne engedjük, kérünk, dönts igazságosan! De Csipke egyáltalán nem vágott olyan aggodalmas képet, mint a tündérkék körülötte.
- Van ilyen, hogyne volna – bólintott Csipke, s megrebbentek az arcához közelebb merészkedő maszatvirágok. – Kényszer volt-e? Bántanak-e valakit, felnőttek-e, és kölcsönös-e a szerelmük? – kérdezte még.
- Kényszer se volt, nem is bántanak senkit, fel is nőttek, és kölcsönös a szerelmük.
- Akkor meg mi a baj? Ha szeretik egymást? Meg ne vessétek őket, csak azért, mert szokatlannak tűnnek előttetek!”
És természetesen feloldódott az átok, minden jó, ha a vége jó... Akkor hát: mi a baj?

Nos, 42 éves, gyermeket váró apaként azt mondom, nagyon is nagy a baj. Mert ha félreteszem minden konzervativizmusomat, ha azt mondom, a nemi orientáltság manapság már minden felnőtt saját szívügye, attól még igaz az, hogy a gyermekek világába ne keverjük bele mindezt! Aki ezt teszi (íróként), annak személyes ügye. Aki ezt teszi (szerkesztőként), ízlés dolga. Aki ezt teszi (gyermekpszichológusként), lelke rajta – nálam elveszítette minden renoméját, de ez az én bajom.
Ám hogy minderre úgy kerüljön sor, hogy egy szenzációként beharangozott meseválogatásba kerül e mese, ráadásul ez a meseválogatás a szerzők és összeállítók szándéka szerint mindenkihez szól, nos, ez már szégyen. Szégyen a szerkesztőknek, szégyene az ajánlóknak, akik erre nem hívják fel a figyelmet, és szégyene a kötetben szereplő íróknak is, amennyiben élnek még és tudják, milyen válogatáshoz adták nevüket.

Mert el tudom képzelni, hogy a mai világban megjelenhet egy ilyen témájú meseválogatás, sőt azt is, hogy egy ilyen válogatás szerkesztői olyan klasszikus meséket tesznek bele, melyek legalábbis érzéseik szerint hasonló tartalmat sugallnak: ám az felháborító, hogy mindezt nem jelzik külön azok számára, akik esetleg nem szeretnék ilyen gondolatokkal terhelni születendő vagy már megszületett gyermekeiket. Hogy nem jelzik azt, miszerint a kötetben szereplő mesék felolvasásához szükségeltetik egy előolvasás is. Mert az minden ma élő szülő előjoga, hogy eldöntse: szüksége van-e gyermekének egy ilyen, a homoszexualitást leplezetlenül propagáló mesére. Aki úgy érzi, igen, lelke rajta: de ma még nem tart ott a világ, hogy erre ne kellene külön felhívni a figyelmet!
A kiadó vállalkozása látszólag valóban egyedülálló és tiszteletreméltó – 12 klasszikus mese, és 12 modern mese, 14 remek illusztrátorral. Kevés ilyen próbálkozás született Magyarországon. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem ez a látszólag „apró porszem” is elég volt ahhoz, hogy e kötetet a kezdeti lelkesedés után azonnal félretegyem.
Nem azért, mert a Csipke Józsika annyira felháborított – hanem azért, mert az, amiről (meglehetősen demagóg módon) szólni akar, az még a mai világban sem tartozik feltétlenül az ártatlan gyermekekre. Mert azt hiszem, nem ez a korosztály az, akinél fel kellene vetni a problémát: milyen is az, amikor a fiú fiút, a leány leányt szeret.
Bódis Kriszta írjon, amit akar – de annak, aki meséjét kiadja, egyelőre kötelessége lenne jelezni, hogy ez a kötet nem egy mindenkhez szóló, átlagos vagy átlagon felüli mesekönyv. Ennyivel tartozunk megszületett és megszületendő gyermekeinknek. Egyelőre.