Egyszervolt… - ez a címe annak a mesekönyvnek, amelyet kivételes örömmel forgattam kezemben a múlt karácsonyi könyvpiacon. Meg is vettem rögvest, nem csupán azért, mert 12 klasszikus és 12 modern mesét ígért tartalmában, hanem és elsősorban azért is, mert 14 grafikus készítette a mesékhez illusztrációit, és ez bizony meglehetősen ígéretes vállalkozásnak számít Magyarországon.

A hátsó borító ajánlásában többek között ezt olvastam:
„...fura kis csodát tartanak kezükben, amelyben békésen megfér egymás mellett Andersen Rút kiskacsája vagy Grimm Hamupipőkéje Csipkerózsikával, sőt a nagyon mai Csipke Józsikával...” (...) Bízzunk gyermekeinkben, ha ismétlést kérnek, rátaláltunk arra a mesére, melyben a számukra igazán fontos dolgok fogalmazódnak meg!”
A kötethez nem mellesleg Dr. Ranschburg Jenő írt utószót, akit eleddig feltétel nélkül tiszteltem, és aki érzésem szerint valóban szakértője a gyermeki világnak.

Nos, első dolgom az volt, hogy a meséket – kezemet várandós feleségem pocakján tartva – felolvasni kezdtem születendő gyermekünknek. Ezt a néhányak számára talán szokatlan és túlontúl metafizikus szokásomat olyan kötetek előzték meg, mint megboldogult Lázár Ervin meséi (akitől e válogatásban is olvasható egy kedves és valóban sokatmondó történet), a Maflázia című meseregény, valamint a Kököjszi és Bobojsza vagy néhány a Hetvenhét magyar népmeséből.

Nos, az Egyszervolt... című kötet rögvest szívembe, és alighanem születendő gyermekünk szívébe lopta magát: a klasszikus mesék átírásai találóak és élvezetesnek tűntek, a grafikák pedig méltó kísérőnek számítottak. Jancsi és Juliska, A három kismalac, A brémai muzsikusok – nem is kell tovább sorolnom a klasszikusokat, a fülszöveg szerint ezeket az egyszervolt.hu weboldalán mintegy 1600 gyermek szavazata alapján választották ki. És a mai mesék? Lázár Ervin, Vörös István, Márton László, és a többiek... Berniczky Éva meséje a Kígyóharisnya majálisa címmel ugyan kissé szürreálisnak tűnt, akár egy klasszikus zenebarát számára mondjuk Debussy valamely zenepoézise, de az vesse rá az első követ, aki bűntelen.

Egy idő után annyira megbíztam a kötetben, hogy úgy döntöttem: sorra elolvasom belőle a meséket születendő fiunknak, aki még csak Anya hasában mozgolódik és onnan küldi nagyjából megfejthetetlen reakcióit. Így jutottam el Bódis Kriszta meséjéig, melynek címe, minek is tagadjam, nagyon tetszett: Csipke Józsika... Nos, ezt a mesét is nagy kedvvel kezdtem el olvasni, és bár számos furcsa mondat volt benne, sokáig nem sejtettem, mire is megy ki e különös fogalmazásmód.

Csipke Józsika egy király és egy királylány gyermeke volt. „A királynő és a királyné is okos, gazdag és erős személyek voltak, különbség csak annyi volt köztük, amit a ruha eltakart.” – Rendben van, gondoltam, van ugyan némi szokatlan hang az egészben, de nem nélkülözi a humort – márpedig ez a mesék egyik alapvető eleme. Naív ember lévén, még akkor sem fogtam gyanút, amikor a mese imígyen folytatódott: „Volt egy titkos receptjük, de az annyira titkos volt, hogy csak a vak nem látta, de az is, ha füle volt, hallotta! A király és a királynő ugyanis rendkívül fontosnak tartották, hogy – a drága gyermekkel gazdagodva – továbbra is olyan harmóniában éljenek, mint addig.” Nos, alighanem én is vak és süket vagyok, mert gyanútlanul folytattam tovább a felolvasást.

Még az sem keltette fel csodálkozásomat, hogy fiúgyermeküket Csipkének becézték – azt hittem, ebből is kisülhet valami jóravaló poén. Ám a mese folytatódott, egyre különösebb mondatokkal, mígnem idáig értem: „ – Van a tündérkirálynőnknek egy húga és egy öccse – mindkettőjük szerelmet választott magának! A fiú fiút választott, a lány lányt..”.

És itt azonnal abbahagytam a meseolvasást. Naivnak naiv vagyok, de nem hülye. A hirtelen félbehagyott meséhez gyorsan költöttem néhány sort, amely szerint Csipke Józsika visszatért a víz alatti birodalomból, és véget ért minden átok és mindenki boldogan élt, míg meg nem halt... Aztán elgondolkoztam. Azon, hogy mi is ez az egész. A klasszikus mesék közé becsempészett ultraliberális cselszövés, vagy csak egy félreértelmezett tolerancia jegyében született jóindulatú tévedés.

Ám tévedésről vagy véletlenről szó sincs, mert a mese így folytatódik:
„...és mi nem tudjuk, mi tévők legyünk, kissé szokatlan ez, most akkor engedjük, ne engedjük, kérünk, dönts igazságosan! De Csipke egyáltalán nem vágott olyan aggodalmas képet, mint a tündérkék körülötte.
- Van ilyen, hogyne volna – bólintott Csipke, s megrebbentek az arcához közelebb merészkedő maszatvirágok. – Kényszer volt-e? Bántanak-e valakit, felnőttek-e, és kölcsönös-e a szerelmük? – kérdezte még.
- Kényszer se volt, nem is bántanak senkit, fel is nőttek, és kölcsönös a szerelmük.
- Akkor meg mi a baj? Ha szeretik egymást? Meg ne vessétek őket, csak azért, mert szokatlannak tűnnek előttetek!”

És természetesen feloldódott az átok, minden jó, ha a vége jó... Akkor hát: mi a baj?

Nos, 42 éves, gyermeket váró apaként azt mondom, nagyon is nagy a baj. Mert ha félreteszem minden konzervativizmusomat, ha azt mondom, a nemi orientáltság manapság már minden felnőtt saját szívügye, attól még igaz az, hogy a gyermekek világába ne keverjük bele mindezt! Aki ezt teszi (íróként), annak személyes ügye. Aki ezt teszi (szerkesztőként), ízlés dolga. Aki ezt teszi (gyermekpszichológusként), lelke rajta – nálam elveszítette minden renoméját, de ez az én bajom.

Ám hogy minderre úgy kerüljön sor, hogy egy szenzációként beharangozott meseválogatásba kerül e mese, ráadásul ez a meseválogatás a szerzők és összeállítók szándéka szerint mindenkihez szól, nos, ez már szégyen. Szégyen a szerkesztőknek, szégyene az ajánlóknak, akik erre nem hívják fel a figyelmet, és szégyene a kötetben szereplő íróknak is, amennyiben élnek még és tudják, milyen válogatáshoz adták nevüket.

Mert el tudom képzelni, hogy a mai világban megjelenhet egy ilyen témájú meseválogatás, sőt azt is, hogy egy ilyen válogatás szerkesztői olyan klasszikus meséket tesznek bele, melyek legalábbis érzéseik szerint hasonló tartalmat sugallnak: ám az felháborító, hogy mindezt nem jelzik külön azok számára, akik esetleg nem szeretnék ilyen gondolatokkal terhelni születendő vagy már megszületett gyermekeiket. Hogy nem jelzik azt, miszerint a kötetben szereplő mesék felolvasásához szükségeltetik egy előolvasás is. Mert az minden ma élő szülő előjoga, hogy eldöntse: szüksége van-e gyermekének egy ilyen, a homoszexualitást leplezetlenül propagáló mesére. Aki úgy érzi, igen, lelke rajta: de ma még nem tart ott a világ, hogy erre ne kellene külön felhívni a figyelmet!

A kiadó vállalkozása látszólag valóban egyedülálló és tiszteletreméltó – 12 klasszikus mese, és 12 modern mese, 14 remek illusztrátorral. Kevés ilyen próbálkozás született Magyarországon. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem ez a látszólag „apró porszem” is elég volt ahhoz, hogy e kötetet a kezdeti lelkesedés után azonnal félretegyem.

Nem azért, mert a Csipke Józsika annyira felháborított – hanem azért, mert az, amiről (meglehetősen demagóg módon) szólni akar, az még a mai világban sem tartozik feltétlenül az ártatlan gyermekekre. Mert azt hiszem, nem ez a korosztály az, akinél fel kellene vetni a problémát: milyen is az, amikor a fiú fiút, a leány leányt szeret.

Bódis Kriszta írjon, amit akar – de annak, aki meséjét kiadja, egyelőre kötelessége lenne jelezni, hogy ez a kötet nem egy mindenkhez szóló, átlagos vagy átlagon felüli mesekönyv. Ennyivel tartozunk megszületett és megszületendő gyermekeinknek. Egyelőre.