A legutóbbi felmérés szerint 1990 óta folyamatosan emelkedik Csehországban a polgárok rendőrség iránt érzett bizalma – a kilencvenes évek közepén tapasztalt általános megrendülést követően ez a tendencia az utóbbi időszakban fokozatosan növekszik.

Hasonló statisztikát 1989-ig természetesen nem hoztak nyilvánosságra, de ismerve a kommunista rezsim és a polgárok viszonyát, aligha lehetett szó feltétel nélküli bizalomról az „átkos” negyven esztendejében... Az akkoriban „Nyilvános Biztonság”-nak vagy „Közbiztonság”-nak nevezett rendőri erők iránt inkább rettegést érzett minden jóérzésű polgár, és a „VB” feliratú, narancssárga-fehér Skodákat, Zsigulikat és Volgákat, aki tudta, messzire elkerülte. A rendőrség neve ma Policie, autóik színe zöld-fehér, és az állomány egyenruhája is megváltozott. De mindez kevés lenne ahhoz, hogy elnyerjék a polgárok bizalmát – a külső változás mellett valódi belső váltásnak is történnie kellett a rendfenntartó erők ill. a polgárok életében.

1990-ben csak lassacskán kezdett kialakulni az „új rendőrségbe” vetett bizalom: akkoriban a polgárok 41 százaléka nyilatkozott róluk pozitívan. Ez az arány két év múlva 52-re emelkedett, majd a visszaesés és a stagnálás esztendei jöttek: 1993 és 1999 között 35 és 41 százalék között volt azon polgárok aránya, akik inkább elismeréssel nyilatkoztak a rendőrség működéséről. 2000-ben aztán már a lakosság 56, 2001-re pedig 67(!) százalékuk bízott meg a rendfenntartó erőkben, ez az arány 2006-ra 71%-ra nőtt, ami joggal nevezhető történelmi maximumnak.

A rendőrség szóvivője szerint a váratlan és kedvező fordulatnak több összetevője van: egyrészt a rendőri eljárások nyilvánosságra hozatala és olyan akciók népszerűsítése, mint a drog-maffia elleni fellépés, az autótolvajok sikeres felderítése stb. Ugyanígy része a sikernek a rendőrségen belüli korrupciós ügyek „kiteregetése”, amiről eddig csak suttogtak és pletykáltak a napilapokban. 1994 óta először csökkent a bűncselekmények száma, ami ugyancsak pozitív eredmény a lakosság szemében, és egyre nagyobb a felderített esetek száma is.

A kérdésben természetesen szociológusok és politológusok is nyilatkoznak, hangsúlyozva, hogy az egykori elnyomószervezet megítélése a posztkommunista országok közül Csehországban a legkedvezőbb. Ebben közrejátszik az a sokat hangoztatott tény is, mely szerint a negyvenezres állománynak több, mint a fele lecserélődött, és a tendencia tovább folytatódik – ha így is lenne a térség többi országában, ez a folyamat másutt nem kap folyamatos publicitást. A növekvő népszerűséghez hozzájárult a Nemzetközi Valuta Alap prágai ülése is, amelyen a rendőri erők sikeresen és áldozatok nélkül tudták ellátni feladatukat, megakadályozva a véres összecsapásokat, és a szélsőséges csoportok elleni határozott és azonnali fellépések.

Rendőrnek lenni tehát ma Csehországban inkább dicsőség, de legalábbis semmi esetre sem szégyellnivaló foglalkozás – és ez a polgárok viselkedésén ugyanúgy meglátszik, mint a rendőrökén. Ha nem is tart még az ország ott, mint Anglia, mindenesetre a helyzet gyökeresen megváltozott, alighanem mindenki szerencséjére...
E téren is van mit irigyelnünk, e téren is lenne mit tanulnunk. De e téren sem tűnik a helyzet rózsásnak – köszönhetően elsősorban a politikának. Amely Magyarországon már semmi rokonságot sem mutat a kultúrával, a kultúráltsággal...