Hogy mi a közbeszéd? Tényleg, mi is az? A köz beszéde? Véleménye? Netán az azt formálni kívánók igyekezete? A média hangja? Az újságoké? A szomszédasszonyé? Honnan jön és hová tart? Mi a célja, mik a módszerei és egyáltalán – létezik-e?
„A tükör nem egyéb, mint a világgal szemben fölvett álláshelyek szöge” – írja a FAM által is oly gyakran idézett Hamvas Béla. A tükör című esszéjét elolvasva kezdett bennem derengeni, miért is e különös érzés a FAM-írások kapcsán. Az egyes írásokból ugyanis sorra kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, de még csak az ellenkezője sem: a közbeszéd egyes kulcsszavai mögött semmi sincs! (Vagy a SEMMI van csupán?) A közbeszéd a maszk: „A maszk igazsága nem arra vonatkozik, amit elmond, mert amit elmond, az hamis; hanem arra, amit takar, mert az igazat takarja” Az igazság pedig az, hogy jelen esetben csak a maszk van: üres és tartalmatlan kifejezések, szavak, ideológiák formájában. Pontosabban ideológiák már nincsenek is, mert azokat fárasztó volt – lenne – megtölteni legalább hazudott tartalommal is: elég néhány szó, kifejezés, idézet, és máris kész a maszk, ami az igazat takarja.
És itt jön a lényeg: FAM az egyes jelenségek, kifejezések elemzésével valójában a maszkot töri darabokra, apránként, szisztematikusan, ellentmondást nem tűrve, fokozatosan, minden egyes mozaikkövet. Az esszék kiegészítve könyvalakban is megjelentek: ez teszi igazán láthatóvá – no nem a maszkot, hanem annak megsemmisítését. Példátlan vállalkozás ez, és nem vagyok benne biztos, hogy tudatos: mert az eredmény, amint majd nemsokára láthatják, nem szomorú, nem felemelő, nem kiábrándító, nem kicsitjó-kicsitrossz: az eredmény önmagunkra, pontosabban közéletünkre nézve maga a megsemmisülés!
Mielőtt ezt kifejteném, engedjenek meg egy utolsó idézetet A tükörből, a maszk összetöréséről: „Az összetörés nem a maszkot éri, hanem azt, ami a maszk mögött van: az igazat. Mert az igaz választotta a hazugságot. Nem az válik semmivé, ami az arcot eltakarta, hanem az arc, ami el van takarva. S ez újra a maszk igazsága: a maszk igaz marad; tovább hazudik. Még akkor is, ha mögötte már nincsen semmi.”
A lényeg tulajdonképpen ennyi, de érdemes azért részletezni, mi is történt-történik. Érdemes, mert ha nem lenne az, akkor a FAM-féle szisztematikus összetörés is hiábavaló lett volna. (Mellesleg sokáig ezt hittem és vádoltam a szerzőt terjengőséggel, felesleges túlmagyarázásokkal – aztán, amikor már a sokadik variációt olvastam ugyanarra a témára, rádöbbentem a lényegre! Igen, pontosan ez kell nekünk! Nem a kór és a kórkép és az orvoslás javaslatai, csupán a tükör, amelyben végre megláthatjuk – önmagunkat. Pontosabban – a SEMMIT. Fölösleges a közbeszéd mibenlétéről elmélkedni, ha annak egyes elemei valójában nem is léteznek.) Mert FAM írásainak valójában egyetlen főszereplője van, ám ez nem a maszk, nem a kenyőcs, nem a tükör és legkevésbé a közbeszéd elemei: a kavargó közbeszéd-karnevál főszereplője valójában Radafuk...
Nem célom most megismételni FAM minden egyes esszéjének észrevételeit, kritikáit, sőt – de szükséges felidézni különös tükrének egy-egy képét, lényegi felvillanását. A zsidókérdés valójában magyarkérdés, a magyarkérdés viszont nacionalizmus, a nacionalizmus azonban már régesrég elveszítette eredeti jelentését. A baloldal valójában jobboldal és a jobboldal baloldal, de tulajdonképpen nincsen sem jobb, sem pedig baloldal, talán még az oldal is csak látszat, és minden a pillanatnyi érdekek, árulások, szövetségek és hátbadöfések függvénye, és csak az a kérdés, ki az aljasabb. Minden attól függ, milyen szögben állunk a tükör elé. És az ünnepeink – október 23-án senki sem tudja, hogyan viselkedjen, mert sohasem értették meg és dolgozták fel (elsősorban magukban) az emberek az akkori eseményeket, okait és következményeit. De ugyanígy vagyunk augusztus 20-án és március 15-én, bár erről már nem ír FAM, s miért is tenné, amikor az egész oly nyilvánvaló.
Mindenütt szilánkok, maszk-töredékek, amelyek mögött nemhogy igazság, de semmi sincs, pontosabban – a SEMMI van. Azaz a magunk teremtette közbeszéd alanya és tárgya és állítmánya és jelzője és határozója. Igen: a közbeszéd egyes lényeginek mondott, vélt vagy hazudott elemeinek szemrevételezése során az ember először értetlenkedve fejét csóválja, később bosszankodik, majd legyint, aztán nevet, de a mosoly az ajkára fagy és kirázza a hideg, mert itt nem arról van szó, hogy ennek a közbeszédnek és ezeknek a hazugságelemeknek hátat lehet fordítani! Ez FAM írásainak – akart? akaratlan? – hallatlan jelentősége: hogy itt már nem a hamvasi arroboriról van szó, itt nem valami általános hazugságszisztéma működik, amire legyinteni lehet és sarkon fordulni és boldogulni nélküle! Amiről itt szó van, az a maszk mögötti arc hiánya, a közbeszéd mögötti tartalom vagy jelentés tökéletes nem-léte. S hogy ez miért olyan szívszorító?
Nos, gondoljunk csak a szónak, a szavaknak tulajdonított őserőre. Megnevezni valamit annyi, mint birtokolni, hatalmat gyakorolni felette, megérteni, elsajátítani, irányítani. A szavakat mondatba foglalni már mindig gyengíti az eredeti erőt, a mondatokból ideológiákat, eszméket összeállítani pedig tovább növeli a hamisság felbukkanásának lehetőségét. Ezért az utóbbiak hazugságszisztémája könnyen, legalábbis könnyebben tetten érhető. És éppen a részletek, a mondatok és leginkább a szavak eredeti jelentésének számonkérése, számonkérhetősége miatt. Az ember mindeddig azt hihette, hogy bár az eszmék és ideológiák korszakának vége, ez a csend végül elvezet majd valamerre. Abban a reményben élt, hogy ha csak egy-egy mondatra, kulcsszóra koncentrál, talán élhetőbb lesz ő és környezete is.
És most jön FAM, aki kezébe veszi ezeket a szavakat, odateszi őket a tükör elé és addig-addig forgatja-mutogatja-elemzi azokat, amíg szó szerint semmivé foszlanak. Ez persze csakis akkor lehetséges, ha mögöttük semmi sem volt, csak a váz, a puszta betűsor – és FAM írásainak köszönhetően ez immár véglegesen bebizonyosodik. Nem mondom, hogy ennek örülök, nem mondom, hogy élvezet olvasni sorait: de mégis jó, hogy valaki – ha szándéka ellenében is? –, ha nem is mondja ki, de érezteti mindannyiunkkal közéletünk lényegét. Miszerint a ruha fabatkát sem ér, de nincs is rá szükség, hiszen király sincs alatta. Akkor pedig meztelenség sem létezik és szégyen sincsen, úgy-e bár.
Sajnos, épp itt a bökkenő: hogy tulajdonképpen csak a szégyen marad. Én pedig drukkolhatok, hogy FAM a közélet beszéde után ne kezdjen el foglalkozni a magánélet szavaival is. Hogy zsidókérdés és jobbra-balra osztogatás helyett ne mutassa meg nekünk közelebbről, hogy mi van például a szerelem vagy a barátság hívószavak mögött. De azt hiszem, nem teszi meg, és ennek mindannyian örülhetünk. Ő ugyan azt mondja, azért nem, mert ott rendben vannak a dolgok. Én viszont tudom, hogy azért nem, mert fél, mert retteg, mert még mindig jobb azzal foglalkozni, hogy üres a közösség világa, mint azzal, hogy mi magunk vagyunk az űr...
