A legyezők varázslatos világa - ezzel a címmel nyílt kiállítás a napokban a moszkvai Puskin múzeumban, nagyrészt az Osztankino-kúria és -múzeum gyűjteményéből.

A legyezőket III. Nagy Katalin cárnő (1729–1796) hozta divatba Oroszországban. Mint másutt, a legyezők itt is előbb csak a kényelmet szolgálták, csak később váltak valóságos művészeti alkotássá. A Puskin múzeum kiállításán francia, holland és orosz mesterek XVIII.-XX. század között készült legyezői láthatók.

Akad köztük elefántcsontból, gyöngyházból, teknőcből, ökörszarvból és természetesen fából faragott - ha a csipkére emlékeztető finom munkát egyáltalán faragásnak lehet nevezni -, csipkéből készült, festett és fonallal, gyönggyel vagy flitterrel hímzett egyaránt. A legrégebbi és legbecsesebb darab nem az a kinyitható-összecsukható fajta, amelyet az ember legyezőként elképzel, hanem olyan, amilyet Ázsiában ma is használnak: a levegőt mozgató felületet szilárdan a nyélhez erősítették, s felületére színházi jelenetet festettek.

A legyezőkön sokszor szerepeltek pásztorjelenetek, gyakori a kerti összejövetelek, bibliai legendák ábrázolása és híres festők műveinek másolata. Nagyok sok legyezőre gáláns jelenet, szerelmi találkák ábrázolása került, hiszen az ügyes holmi később már nem csupán hűtötte használóját, hanem a kecses kacérkodás egyik fontos eszközévé vált. Kialakult a legyezők külön nyelve, amelyben minden mozdulatnak jelentősége volt, s amelyet ezért nem is volt könnyű elsajátítani. Ha például a hölgy legyezőjével bal kezébe csapott, ezzel azt adta udvarlója tudtára, hogy kéri: a kapcsolatot tartsa titokban. Aki szemérmesen legyezője mögé rejtette szemét, az ezzel szerelmet vallott.

Az osztankinói múzeum gyűjteményében egyébként akad olyan legyező is, amely nyilvánvalóan férfiúé volt. Egy álarcosbáli kosztümhöz például tűalakú legyező tartozik, s használója minden bizonnyal egy kifinomult gavallér volt - mondta el Irinia Jefimova, az Osztankino kúria-múzeum muzeológusa.

Forrás: MTI