63 éves, hol két, hol három nővel él együtt egyszerre, napi egy üveg whiskeyt iszik meg, védjeggyé vált bibircsókjait pedig azért nem operáltatja le az arcáról, mert nincs ideje két turné és lemezfelvétel között arra, hogy hónapokra pihenőre vonuljon. Kikiáltották már sátánistának, nácinak, és minden adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy az anyák vele riogassák rosszalkodó gyermekeiket, Lemmy Kilmister azonban mégis ikonná vált. Ennek egyetlen oka van: személyének hitelessége.
Hangerő
Miután sihederként Jimi Hendrixnek és Keith Emersonnak roadolt, Lemmy a maga tényleges rockzenészi pályafutását a mitikus pszichedelikus rockbandában, a Hawkwindben kezdte, ám – mily meglepő – egy kisebb kábítószerügylet miatt kikerült a csapatból. (Ahhoz természetesen még ő sem fogyasztott elég illegális szert, hogy kitegyék a legendásan repülős Hawkwindből, de más csendesen szétesni és más lebukni a kanadai határon mindenféle csúnyasággal a zsebekben.) Ezt követően alakította meg saját csapatát eleinte Bastard, majd később Motörhead néven. Már ezzel sem hazudtolta meg magát, hiszen a londoni szlengben azokat nevezték motörheadnek, akik előszeretettel pörgették fel magukat különféle amfetamin-származékok, azaz elsősorban speed segítségével.
Debütáló albumukat, az On Parole-t 1976-ban vették fel – ekkor már a csapat tagja volt a Lemmy kitartó harcostársává váló dobos, Phil „Philthy Animal” Taylor – , de a lemezkiadó jóvoltából végül nem kerülhetett kiadásra, az illetékesek ugyanis egyszerűen úgy ítélték meg, hogy az anyag nem érdemli meg a piacra dobást. A zenekarba ekkor került be „Fast” Eddie Clarke gitáros, és második – de a köztudatban elsőként élő – anyagukat mindössze 2 nap alatt rögzítették. A lemez egyszerűen Motörhead címen jelent meg 1977-ben, természetesen már egy másik kiadónál. Lemmy totálisan betorzított, dörgő Rickenbacker basszusgitárja, fuldokló hangon előadott szövegei és a vadul reszelő gitártémák minden addiginál vadabb zenét alkottak, bár a számok alapjául párakkordos rock’n’roll-témák szolgáltak. A Motörheadnek sikerült a már ekkoriban is unalomig közismert sablonokat olyan iszonytató erővel és súllyal megdörrentenie, hogy egyből letaglózták a friss hangzásokra vágyókat.
„Rendkívül alapvető muzsikát játszunk, hangos és arrogáns, sebességmániás rock’n’rollt. Olyan mocskosak vagyunk, hogy ha beköltöznénk a szomszédodba, még a pázsit is kipusztulna a kertedben!”
LemmyA Motörhead agresszivitása legendás volt, hírük ekkoriban még jóval tényleges pozíciójuk előtt járt. A lemez jobbára csak a szokatlan, mocskos és nyers hangzásra fogékonyak körében aratott sikert, de nyilvánvaló volt, hogy a zenekar a későbbiekben jóval nagyobb eredményeket fog majd elérni. Larry Wallis ennek ellenére az év végén kilépett a csapatból, és a banda innentől fogva trióban működött tovább. A Lemmy / Clarke / Taylor összeállítást mindmáig a Motörhead klasszikus felállásaként szokás emlegetni. A csapat az 1978-as Overkill és Bomber lemezekkel iskolát teremtett, és természetes módon csapódtak az ekkoriban szárnyait bontogató brit heavy metal új hullámához, igaz, Lemmy nem feltétlenül repesett az örömtől, amikor az Iron Maidenhez és a Judas Priesthez hasonlítgatták őket. „A korai korszakban őszintén szólva sokkal nagyobb rokonságot éreztem a The Damneddel vagy a Sex Pistolsszal, mint mondjuk az Iron Maidennel vagy a Scorpionsszal. Meggyőződésem, hogy a Motörhead-et csak azért könyvelték el egyértelműen metalzenekarként, mert hosszú volt a hajunk. A mi közönségünk nemcsak rockerekből állt, mert a punkok is imádták a bandát.”
Az 1980-as Ace Of Spades révén a Motörhead a világ egyik legnépszerűbb rockzenekarává vált, és nem véletlenül: alighanem ezen a lemezen mutatták a legmegnyerőbb formát. Az ars poeticának beillő címadó dal, a (We Are The) Road Crew, a The Chase Is Better Than The Catch vagy a Love Me Like A Reptile a mai napig a zenekar koncertrepertoárjának részét képezik. Az aktuális turnét megörökítő élő lemez 1981-ben jelent meg No Sleep ’Til Hammersmith címmel, és ezzel a korszakalkotó, felülmúlhatatlanul intenzív és hangulatos koncertalbummal a Motörhead pályafutásának abszolút csúcsára került.
A Motörhead ezután egy felvétel erejéig kooperált az akkoriban közkedvelt Girlschool zenekarral. A bekategorizálhatatlan rockzenét játszó női trióval közösen jegyzett Please Don’t Touch közkedvelt dal lett, de Eddie Clarke szemét nagyon csípte, hogy Lemmy belement egy efféle párosításba, és hamarosan távozott a zenekarból. A csapat iránt az 1983-as Another Perfect Day megjelenésével párhuzamosan erőteljesen csökkent az érdeklődés, Lemmy körül pedig beindult a vándorlás.
Kitartás
A Motörhead fénykora tehát jó régen véget ért: a zenekar a ’80-as éveket jobb-rosszabb lemezekkel vészelte át, az új évtized azonban felébresztette az alvó oroszlánt, és kreativitást tekintve mindenképp újjáéledést jelentett a csapat számára. Fanatikus híveik jelentős része esküszik rá, hogy pusztán zeneileg jobbak ma, mint valaha voltak, státuszuk pedig – habár nem ostromolják a slágerlisták élbolyát – intézményesült. A Motörhead fogalom, jelenség, aminek lényegével jobbára az is tisztában van, aki nem mozog rockzenei körökben. Az úgynevezett szakma persze sosem értette meg igazán a zenekar lényegét – tipikus például, hogy amikor 2005-ben Grammy-díjat kaptak, azt sem életművük vagy valamely saját daluk révén ítélték oda nekik, hanem egy Metallica-feldolgozásért – , Lemmy azonban soha nem is foglalkozott ezzel. “Azt hiszem, a Motörhead azon csapatok közé tartozik, amelyeket csak akkor fognak értékelni igazán, ha már nem lesznek, mint például a The Yardbirdsöt is. Amíg léteztek és játszottak, az úgynevezett komoly szakmabeliek közül senkit sem érdekeltek, aztán amint abbahagyták, azonnal legendává váltak.”
Az idő vasfoga persze a sebezhetetlennek hitt embereket sem kíméli: Lemmyt 2005 nyarán kiszáradás miatt szállították kórházba, de jellemző módon semmi baja sem lett. „Mondtuk neki, hogy az embertelenül forró nyarakat nem lehet kibírni folyadék nélkül, úgyhogy igyon több vizet a koncertek közben, de csak azt értük el, hogy több jeget tett a whiskey-kóláiba”, magyarázta a csapat menedzsere.
„Egy időben le akartam cseréltetni a véremet, mint Keith Richards, az orvosom azonban azt mondta, hogy a tiszta vér azonnal végezne velem. Ami ugyanis az ereimben folyik, az különféle kémiai anyagok elegye, de hogy nem normális emberi vér, az egészen biztos.”
LemmyMintegy kétezer nőn, megszámlálhatatlan mennyiségű italon és cigarettán túl persze semmi sem lehet meglepő, de Lemmy saját bevallása szerint pontosan tudja, hol a határ. „Nem büntetem magam akármivel, de az a napi egy üveg whiskey azért lecsúszik. Sokan kérdezik, hogy hogyan csinálom, de igazából nincs semmi titkom, szimplán szerencsém volt eddig. Mások szívrohamot kaptak a sok speedtől vagy belefulladtak a saját hányásukba, nekem meg mázlim volt. Egyszerűen tudni kell, hogy hol a határ, és semmiképpen sem szabad heroinhoz nyúlni. Én tényleg mindent kipróbáltam, de a heroinnal sosem kísérleteztem. Sokan képtelenek felfogni, hogy a heroin erősebb, mint az ember. Egyébként pedig annyit kell megjegyezni, hogy ami a másiknak még jó, az lehet, hogy nekem már egy kicsit sok, és ez az, amit csak nagyon kevesen értenek meg. Én valószínűleg már sosem fogok leállni a piálással, de senkinek sem ajánlom, hogy annyit igyon, mint én, mert korántsem biztos, hogy ugyanígy meg fogja úszni a dolgot.”
Ő azonban eddig megúszta, és miközben mások hasonló korban már leginkább a kandalló előtt olvasgatnak a kényelmes hintaszékben, Lemmy továbbra is azt csinálja, amihez ért - ugyanolyan kompromisszummentesen, mint 30 évvel ezelőtt. "Valahogy mindig fel tud dobni az a gondolat, hogy nekünk sikerült túlélnünk a kollégáink jelentős többségét. A rock’n’roll dologból akkor kell kiszállni, amikor már képtelen vagy formát hozni. Mi azonban még javában minőséget szállítunk lemezen és élő fellépéseken egyaránt, úgyhogy én nem félek semmiféle konkurenciától, főleg nem a nálam fiatalabbaktól!”
