Meghosszabbította a Nemzeti Galéria február 24-ig Vaszary János festőművész gyűjteményes életműkiállítását. Kétszer láttam, másodszor elvittem a Honvéd táncosait is magammal. (Előző héten az Állatkertben voltunk, az is kultúra.)
Önarckép
Kérdi a földönkívüli, mik ezek, amit bámulnak az emberek, oly hosszan, kitartóan?
- Festmények. Másik emberek készítették őket.
- És miért nézegetik őket?
- Azért, hogy megtudják jelentős emberek mit gondoltak a világról, hogy az ízlésük formálódjon, hogy megértsenek valamit a kompozícióról vagy magasabb rendezőelvekről, hogy elmerüljenek a színekben, vagy csak egyszerűen a szépséget tanulmányozzák… vagy az embert magát.
- Már megint? Úgy, mint a színházban?
- Úgy, valahogy úgy.
- Sok baja lehet az embereknek, ha ennyit kell magukon gondolkozniuk.
- Van bőven. De hiteles személyek sokszor nyújthatnak eligazítást az útvesztőben.
- Mi az, hogy hiteles?
1. A valóságnak megfelelő, azt kifejező és ezért elhihető, megbízható, hitelt érdemlő (állítás, hírforrás)…
a. (Irod. Műv.) Olyan (művészi alkotás), amely vmit, vkit művészi erővel, híven ábrázol, a valóságot így tükrözi.
2. Olyan (személy), akinek becsülete, hitele van, megbízható.
(A Magyar Nyelv Értelmező Szótára)
Nem tudom a földönkívüli ebből megértené-e, mi az, hogy hiteles. De a Vaszary kiállítás felkavaró, megrázó és egy hiteles életről tudósít. Nem pusztán arról van szó, hogy sok jó festményt láthatunk. Hanem arról, hogy megismerhetünk egy izgága, nyitott és kíváncsi elmét. A kereső és küzdő emberét, aki egy életen át nyomoz megszólalásának, megnyilvánulásának lehetséges formái után. Nem nyugszik szelleme, újabb és újabb stílusokra talál rá. Sokszor visszatér ugyanazokhoz a témákhoz (felhívom a figyelmet, hogy egyik kedvelt témája a színház!), más-más formát találva. Szüntelen kutat, tanulmányoz, utazik. Hagyja, hogy hassanak rá a világ eseményei. Ezek felkavarják, és arra késztetik, hogy minduntalan újra gondolja önmagát, festészetét. Alkotói és emberi morálja tanító erejű. (Attól tartok a hitelesség és a morál összefüggő fogalmak.)
Katonák egy kárpáti faluban (1915)
1914-ben, a háború kitörésekor haditudósítónak jelentkezik. A háború végéig ad hírt rajzaival a világégésről. Festményeire még hosszú évekig hatással van a rettenetes élmény, a feldolgozás és kibeszélés felelőssége és vágya feszíti.
A 20-as évek végétől újra utazik. Megérti a gyorsuló világot, az urbanizációt, a kihívásokat, felmegy az adrenalin szintje, színeket, formákat, témát vált – pedig ekkor már elmúlt hatvan éves!
(Mi történik ma Magyarországon a hatvan felettiekkel?)
Nem kevésbé korszerű szellem, mint Chaplin, aki húsz évvel fiatalabban, 1931-ben a Nagyvárosi fényeket, 36-ban a Modern időket rendezi.
Vaszary a háború után a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán tanított. (Persze a 30-as években már eltávolították onnan, akárcsak Csók Istvánt. Nem nézték jó szemmel nyughatatlan, nyitott és kíváncsi szellemét.) Boldog lehetett az a tanítvány, aki Vaszarytól tanult festészetet, ízlést, gondolkodást és világnézetet. Boldog lehet bármely tanítvány, aki hiteles emberektől tanulhat.
A 80-as évek elején betévedtem egy órára a Bölcsészkaron (a sajátjaimat többnyire untam). Egy lángoló tekintetű ember egészen kivételes szenvedéllyel és színvonalon Thomas Mann Doktor Faustusát elemezte. Minő véletlen, épp a művészsorsról beszélt. Balassa Péternek hívták. Ezután minden óráján ott ültem, miatta felvételiztem esztétika szakra, mindkét egyetemi szakdolgozatomat őhozzá írtam. Sok más társammal együtt tőle tanultam gondolkodni. Meg sok mást is. Ő nincs már közöttünk, de a mindennapjaimban velem van, írásait sokat forgatom. Később Székely Gábor miatt felvételiztem színházrendező szakra. A mai napig fontos nekem a véleménye. Ahogy a szüleimé is.
Nem boldogulhatunk olyan emberek nélkül, akik egész személyiségük erejével, moráljukkal és felkészültségükkel állnak mondandójuk mögött. Valami ilyesmit jelent nekem a hitelesség.
A Vaszary kiállítás zaklató és lenyűgöző, jelenidejű: nem múzeumi élmény. Azóta is sokat gondolkodom rajta.
Vaszary életművének tetemes része magántulajdonban, magángyűjteményekben, néhány a Nemzeti Galériában, és kisebb vidéki múzeumokban látható.
Utoljára 1961-ben volt gyűjteményes Vaszary kiállítás. Ezért is kötelező megnézni. Csak az maradjon otthon, aki van oly optimista, vagy oly fiatal, hogy ráér neki ötven év múlva.
Külön köszönet Plesznivy Edit művészettörténésznek, a kiállítás egyik rendezőjének a ragyogó tárlatvezetésért.
