Hogyan veszed rá a dobost tizennégy évesen, hogy dobfelszerelést, ne Simson motorkerékpárt vásároljon? Hogyan? Mit ígérsz a színészeknek, mivel kecsegteted őket hajnali 4.30 – kor a Marosvásárhelyi Nemzeti Teátrum durva deszkákból összeácsolt színpadán? Hányféleképpen tudod elmagyarázni az énekesnőnek, hogy fontos a koncert, bár heten vannak a kocsmában, és sörösrekeszekből ácsolták a pódiumot?

Sehogy. Illetve ezer és egy módon, kézzel – lábbal, lukat fúrva az elmébe, mély érzelmi zsarolások közepette, mert tényleg fontos. Mi is? Mondjuk a hitelesség… Erről már esett szó ezen oldalon, sőt, a motivációkról is. Akkor most mi van?

Ambíció van. Belülről, felülről jövő parancs, kényszeres közlési vágy, „önkínzás, ének” (hogy Ady Endre úrra is visszatérjünk egy közhelyes idézet erejéig).

Valamely veszprémi színészkollégám nagymamája egyszer a legjobb szándékkal kérdezte meg, mit csinálunk mi egész nap a színházban, ha csak hétkor kezdődik az előadás? Tényleg, mit?

Szórakozunk. És csak egy kicsit fáj. A szenzibilitás velejárója némi fájdalom, de azért jobb pillanataiban a tartalomszolgáltató mégiscsak örül sorsának. Ajándék ez a nap, élet, sors, mert amivel foglalkozhatik, számtalan élménnyel jár együtt ugye, és még néha fizetnek is érte, nem csak tapsikolnak. Egy dallam, egy verssor, egyetlen betű, a keresett mozdulat, szcenikai ötlet, és meg van mentve a világmindenség. Érvényre jut egy gondolat az intézményesített hülyeséggel szemben! Aztán persze őt is lehúzza a matéria, a bank, vagy „csak” a büfé hitel, hogy dönteni kell egy új ecset, vagy a szalámis zsömle között, hogy eladhatatlan a kézirat, a forgatókönyv, hogy már megint ott kell állni a balettrúdnál, és így tovább. És akkor most mi van?

Ambíció van. A sikeré, a népszerűségé. Megismernek az utcán, autógrammot kérnek, bármilyen alpári, szeretetből van, rettenetesen jól esik, még ha terhesnek is látszik néha. Ja, és befizethető a havi részlet. Ez sem utolsó szempont. Visszaigazolás, primitív öntömjén, de kell, ezért csinálod, nem?

A gondolat nélküli siker vastagon megél, de az elismerés nélküli szellemiség, manapság már csak egészen kivételes emberi tartás esetén érhető tetten. Ilyen lett az értékrend, vagy inkább értékrendtelenség.

Ezen a héten olyan művészeket mutatunk be, akikről csak mi gondoljuk, hogy a periférián léteznek. Hiszen a világ tengelye ott van, ahol éppen állsz. Az ambíció nem ismer kis- és nagypályát. Az csak jön, mint a csehszlovákok…