Tavaszt idéző februári hétvége, a ragyogó napfény csavargásra csábít. Az útirány Győr, az ottani állatkert, amelyről mi eddig még csak hallottunk, ám a családból már többen is jártak ott, s mindenki élvezte az állatseregletet.
Az állatparkot megtalálni könnyű, a parkolóhely keresés azonban már kissé körülményesebb, hiszen Győrött vasárnap a piacnap. Legalábbis az állatkert melletti bolhapiacnál, ahol, mint rendesen, most is „millióan” vannak. Egy kis nosztalgia: a megrohanó a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji „mütyürpiaci” emlékeknek nem lehet ellenállni, így az állatkert előtt irány a bazár. Egyszerűen muszáj körbesétálni a földre terített pokrócokról, személyautók nyitott csomagtartójából, ideiglenesen összeeszkábált deszkaasztalokról portékájukat kínáló árusok között. Ahogy pestiesen mondják: ha jól körülnéz az ember, még harcoló szovjet partizánalakulatot is talál a lim-lomok között.
Az egyik helyen rozsdásodó króm boncfelszerelés, a másik árusnál évszázados pálinkásüvegek, odébb pedig világháború-korabeli fém-fa csillár kacsingat az érdeklődők szemébe. Sokan csak nézelődnek, de üzletek is köttetnek. Egy férfi újnak látszó fülhallgatót vizsgál. „Mennyi a füles?” – kérdi. „Hatszáz” – hangzik a válasz. „Ugyan már, ötszáz is elég lesz…” – tromfol a vevő, s az árú máris gazdát cserél.
Fél óra alatt német nyelvű pornókönyvet, harminchármas fordulatszámú bakelitlemezt, s egy kiöregedett házi vízellátó rendszert is megpróbálnak ránk sózni. Hiába, hiszen mi eredetileg nem vásárolni jöttünk…
Bokáig sárosan indulunk vissza a szomszédos állatkert felé. A pénztáros néni mosolyog, jó szórakozást kíván. A bejárat mellett lévő tablón Xantus János komor tekintetébe bámulhat a látogató. A győri állatkert ugyanis a XIX. századi utazók egyik jelentős alakjának, a híres természettudósnak, a magyar néprajzi muzeológia megteremtőjének nevét viseli. A következő transzparensen Zebulon, az állatkert kabalafigurája köszönti a vendégeket. Majd hosszú sorokban tudatja a „zoo kreszt”, vagyis hogy mit szabad és mit nem lehet tenniük a látogatóknak a séta során. A legfontosabb: az állatoknak nem szabad ingerelni, s etetni is csak a pénztárnál vásárolt „zoo csemegével” ildomos a park lakóit. Eme az ukáz miatt a legjobban a mezei nyulak, a kecskék, a fekete malacok, a szamarak és az öszvérek járnak. Az ő karámjaik találhatók ugyanis legközelebb a bejárathoz, s az örömtől sikongató gyerekek gyakran az egész zacskó csemegét elosztogatják a már amúgy is jól táplált állatok között…
Pedig távolabb is van még bőven látnivaló. Kenguruk, zsiráfok, oroszlánok, vízidisznók, ormányos medvék, bóbitás gibbonok, tapírok és csuklyásmajmok is szép számmal akadnak az állatkertben. Utóbbiak már-már tökéjre fejlesztették a koldulás művészetét. Minden egyes látogatót bánatos arckifejezéssel csalnak a kifutójuk dróthálójához. Élelemért nyújtott, selyemszőr borította mancsukba pedig egyszerűen muszáj valami finomságot tennie a meghatott sétálónak. Igaz, ami igaz a főleg nyúltápból álló zoo csemegét nem nagyon szeretik, a szotyiért azonban odáig vannak. Bár Zebulon szerint, ez tiltott „gyümölcs”, mégis szinte minden látogató hoz magával legalább egy zacskó napraforgómagot…
A kikapcsolódásra vágyó ember jól érezheti magát a győri állatkertben. Több tucat faj, több ezer egyedét tekintheti meg az, aki érdeklődik az állatok iránt, s a fővárosi állatkerten kívül más vadasparkot is szeretne látni. Persze nemcsak emlősök, hanem hüllők, bogarak, kétéltűek, halak és madarak is láthatók parkban. Utóbbiak közül megemlítendő az a több száz hullámos-, és nagypapagáj, melyek egy óriási röptetőben élik mindennapjaikat, és vidám csicsergésük, kerregésük azonban az egész állatparkban hallható. Végig a közel két órás séta alatt. Még így télen, egy tavaszt idéző vasárnap délelőtt is.
