Családi ezüst - Asztali ezüstök a 18-19. századból címmel látható kiállítás a Rejtett ritkaságaink tárlatsorozat negyedik bemutatójaként keddtől a Magyar Nemzeti Múzeumban.

E tárgyak nem csupán az egykori lakomák, kávé- vagy teadélutánok hangulatát idézik fel, hanem nagyon fontos történelmi, iparművészeti dokumentumok is egyben. A kiállított munkák között a középkor óta méltán elismert magyarországi ötvösség emlékei, a nagy hagyományú központok és a kisebb jelentőségű műhelyek alkotásai egyaránt megtalálhatók.

Ötvöstárgyak már a múzeum legrégebbi gyűjteményében is szerepeltek. Liturgikus művek - kelyhek, ereklyetartók - asztali ezüstneműk és ékszerek alkották akkor és ma is e kollekciót. Kialakulásának, fejlődésének fontos időszaka volt a 19. század, ekkor vásárolta meg az Országgyűlés Jankovich Miklós jelentős gyűjteményét, amellyel több mint ezer kiemelkedő jelentőségű ötvöstárgy gazdagította tovább az intézményben őrzött kincsek sorát.

Az ötvösgyűjtemény darabjai közül most a 18-19. század asztali ezüstműveit állítják ki. A tárlat bemutatja, hogyan vált egy-egy forma, motívum népszerűvé, s hogyan alakult át egy új mester kezében. Bár a 18. század második felére elsősorban a bécsi ötvösség jelentette a fő igazodási pontot a magyarországi mesterek számára, ez nem jelentett szolgai másolást, még ha időről időre találkozunk is konkrét fazon vagy motívum pontos átvételével is.

A 16-17. században az ötvösművesség jelentős helyei a Garam-menti bányavárosok, Kassa, Lőcse, Erdélyben Kolozsvár, Nagyszeben és Brassó céhei voltak. A török kiűzése után elsősorban Pest, Buda, Győr, Pozsony, Nagyszombat és Kassa mesterei játszottak fontos szerepet.

1732-ben az uralkodó utasítására összeírták az országban működő ötvösmestereket, részben azért, hogy a nemesfém mozgását, a forgó nemesfém-mennyiséget fel tudják mérni. Lehangoló állapotról számoltak be az összeírók. Sok olyan városban, amely a megelőző időszakban a művesség elsőrendű központja volt, alig működött néhány mester, ők is panaszkodtak a megélhetésre.

A 18. század végére egyértelműen Buda és Pest vette át e vezető szerepet. A század fontos változásai közé sorolható, hogy a korábbi két nagy ötvösközpont, Nürnberg és Augsburg elveszítette sokáig őrzött dominanciáját Közép-Európában. A 16-17. század meghatározó délnémet hatását a bécsi céhé váltotta fel.

A kora újkorban az európai étkezési szokások, a konyhatechnika, a nyersanyagok választéka, a fűszerezés, a tálalás módja óriási változáson mentek keresztül. Ennek egyik fő mozgatói a földrajzi felfedezésekkel megismert új nyersanyagok, velük az új ízek, szokások voltak. A kézművességre, a tárgyak művészetére sem maradt hatástalan mindez. Az ötvösséget elsősorban három új ital érkezése formálta át a 17. század második felében és a 18. században: a kávé, a tea és a csokoládé.

Mivel korábban Európában nem fogyasztottak forró italokat, az újdonságok gondot okoztak: miből igyák, tálalják ezt a három, kifejezetten melegen fogyasztandó nedűt? A válasz egy darabig kézenfekvő volt, hiszen - mint az a tárlaton is látható - az előkelő asztalok terítékének meghatározó anyaga Európában a 17. század végéig az ezüst maradt.

A különleges kiállításon több mint 120 ötvösremek mutatkozik be; mesélnek szokásokról, az őket készítő mesterekről, divatról, etikettről, finomságról, igényességről. A tárlat március 24-ig látogatható a Magyar Nemzeti Múzeumban.