Szándékosan nem nézek már műsorfüzeteket. Legalábbis erre törekszem. Egy tanárom azt mondta, csak az számít, amit látsz. Próbálják ki: elmenni moziba, színházba, kiállításra úgy, hogy nincs semmiféle információjuk, csak a mi és a mikor. (Haha, a mai korban? Ez lehetetlen.) Tanulságos. De tényleg, csak az érzékszervek, semmi más. A lemeztelenített befogadás. 100 százalék naturál.
Ipsum. Önmagad. Ez az előadás címe. Tegyük fel, hogy nem tudom, ez volt a delphoi jósdára felírva. Ismerd meg Önmagad. Tegyük fel, hogy arról sem tudok, hogy egy ritka műfajú - monológ - gnosztikus kopt kéziratból hangzanak el részletek.
Fel, fel, ti régészei a földnek! Ásók ássatok, csákányok koppanjatok! Keressetek régi elásott szövegeket, mert már kifogytunk a szóból.
Annyi biztos, Árvai György és csapata gondoskodott arról, hogy az érzékszerveink ne unatkozzanak. Tapasztalt színházi ember, kétségtelen. Bár az élet napos oldaláról, még sohasem beszélt nekem. De lehet, hogy nem is akar.
Fullasztó ködszerű bűz, égett levegőrészecskék, elhalt szavak utóillata – maga a tér.
Az életünk egy végemérhetetlen mosogató-konyhapult. (Azért is van keresztben a színpadon. Szeretem az egyszerű díszleteket. Ez az.) Nincs rejtve semmi. Be vagyunk kamerázva. Most még alulról is a konyhapult. Ágens, mint Star Trek-főpapnő, utazásra invitál. Mosogat, főz, ide-oda cikázik, mint mi is a való világban, akár a mérgezett egerek. Ilyen a modern életünk. Van benne hideg-meleg csap, amit néha nekünk kell elzárni, mert a csapból is ugyanaz folyik már réges-régóta, aztán meg próbáljuk kinyitni és észre sem vesszük mások zárták el. Vannak tányérok is, koszosak, amikből jóízűen ettünk, s megnyaljuk a tíz ujjunkat utána, s ezért vannak tányér alakú ülepek is, hogy fényesre legyen pucolva, mert kell a karrier meg a karrier. Van a pulton turmix is, amibe mindenfélét beletehetünk, használhatunk hangzatos neveket, s fogalmakat, összekeverhetjük s a végeredmény egyenesen ihatatlan, egyszóval fogyaszthatatlan. Ágens beszél, mormol, kiált, bevisz bennünket egy profán-úrvacsorába.
Áldozat-emlék. S közben meg is eszi, amit főz, (most nem mások főzték neki), meg néha zabál, nyal és fal. Mert néha azt is kell, bár nem mindegy mit. És utána ki kell sokszor öblíteni a szánkat is. Ahogy most ő is. Kellene. Miután kimondtuk és megbántuk, hogy kicsusszant. Mert ugye tudunk a nyelvünkkel ölni is. Csak győzzük mosogatószerrel az öblítést, mert drága a víz is, kivéve, ha nincs felszerelve vízóra. És a szavaink is megcsontosodtak, mint Ágens szájából vissza-visszahulló kavics, mert már nem tudunk életet beszélni azoknak, akiknek szüksége lenne rá. De értékek is vannak ezen a pulton, csak el van ásva, mint a Kumráni tekercsek.
Ágens keze beleakad a sóval teli mosogatótálba. Összegöngyölt papírusz, egy megsárgult könyv, kis szobrocska, Szűz Mária meg a kisjézus, meg modern gumimaci, kaméleon-színű. Ez egy költői pillanat. Igen, mert néha konzerválni kellene a hitünket is, hogy később másoknak is felismerhetővé váljék, mi különbség van a vallás és az élő hit között, s ne legyünk hamis próféták. Igen, és meg kellene menteni a betűket a könyvekben, (mert olyan korban élünk ahol hangzó CD is van), mert már nem olvasnak az emberek, nincs idő, meg baromi drága a könyv - helló Olcsó Könyvtár sorozat, merre vagy? Üdv néktek betűk, lázadjatok fel ti is, attól, amit máshol olvastok idegen tollakkal ékeskedő hamis, álszent irományokban. És van az élet-pultunkon sok szemét is, amiből meg kellene tisztulnunk, nem fizikai öblítő vízzel, hanem mennyei mannával, sok undorító dolog – ezért van égett haj, kiontott vér, zagyva, ehetetlen trutymó, meg nylonzacskóba emigrált rántott lehelet, 220 fokos főzőlapon.
Mert „oly korban élünk e földön”, ahol össze lehet keverni a Kossuthot a vasúttal állandóan, hogy már azt sem tudod fiú vagy-e vagy lány, meg a Teremtő az férfi, vagy nő s ezen az Isten sem ismeri ki magát. De a desszert az még hátra van. Formalinba zárt műcsecsemő, nyers agyvelő, marhanyelv. Én enélkül is meg lettem volna. Mármint a felfordult gyomrom nélkül. Nekem túl olcsó. A megértést nem kell fokozni. Eszköz és forma, mint két testvér, akik nem ellenségek. Kár, hogy a szuicid véggel a nézőknek még a maradék életkedve is elment. De azért, - ahogy egy barátom mondta- az előadás látni tanít. Hazafelé menet, miközben sikerült kivágnom magam az égett-szagú levegőn át Pilinszky jutott eszembe, aki egyszer 1973-ban azt mondta, „a meghökkentés korszaka lejárt”.
