Nézhetném úgyis, amit látnom kellene. Rendezett barakkok, tudják, úgy elVÁGólag, germános rendben. Szemlélhetném úgy is, mint egy színi előadást. Kellékek halmazát. Szögesdrót, meg vasútsín, meg épületek kartonpapírból, kicsinyke, 20 centis drót-figurák. Makettek. Bábuk. Élethűek, mint a fájdalom.

A Hotel Modernt két színésznő és egy művészettörténész, vizuális művészetekkel foglalkozó, s később építészeknek dolgozó makett készítő alapította 1997-ben. Saját bevallásuk szerint egyszerre akarnak konfrontálni és filozofikusnak lenni, felrázni és emlékezni, egyszóval olyan univerzumot építeni, ahol egy közös színházi térben emberek, tárgyak, hangok, egyenrangú szerepet töltenek be. Így ezt a világot, ami preferáltan nagy tömegek története - a miénké és másoké - makro szemüveggel nézhetjük, egy sajátságosan egyéni színházi nyelven keresztül. A számos díjjal kitüntetett együttes már nem először jár nálunk.


A nézőtéren fiatal középiskolások között ülök. Ma csak nekik játszik ez a kiváló holland együttes. Auschwitz, mit mondasz nekik hatvanhárom év múltán? Tudtam, nem lesz könnyű „részt vennem” a „Tábor” -ban.

Nézhetném úgyis, amit látnom kellene. Rendezett barakkok, tudják, úgy elVÁGólag, germános rendben. Szemlélhetném úgy is, mint egy színi előadást. Kellékek halmazát. Szögesdrót, meg vasútsín, meg épületek kartonpapírból, kicsinyke, 20 centis drót-figurák. Makettek. Bábuk. Élethűek, mint a fájdalom. (Utólag tudtam meg: 20 ember 8 hónapig dolgozott azon, hogy a tábor makettje elkészüljön.)


Madarak éneke a hangszórókból. Egyszer egy barátom kérdezte tőlem, hogy a madarak éneke hálaének, vagy jajkiáltás. Akkor nem is fogtam fel, miért kérdezi, ma már annál inkább. Bennünk csak szürke színek, fekete-fehér csíkos ruhák, fagy, hó. Így él bennünk a kép. De volt akkor is négy évszak. (Üdv, Vivaldi!!) Begördülő vonat, apák, anyák, vének s fiatalok, gyermekek vérrel írt életei. Edvard Munch sikoly-arcok, amorf agyag-koponyákon (ez szándékos koncepció volt, hogy minden bábunak ilyen arctalansága legyen), megcsontosodott, elporladt szavak. Csontvázzá aszott cselekvésképtelen akarat, teherautók, színes ruhák, bőrönd hegyek. Nem tudom, hogy egy tömeggé szűkült egyént látok, ahol már nincsenek emberi sorsok sem? (Üdv neked is Gorkij), egy-lélekként, egy tovatűnő egy-lélegzetű, kéményen át kilehelt egy(én)-népet?


Sípol a sín. Marhavagon ajtók csikorgása. Mezítelen, lefagyott lábujjú, fél lábon járó valóság-lelkek, a szemünkbe néznek - már akinek még megmaradt, s szótlanul menetelnek felénk….

El kellett döntenem, hogyan nézem az „ELŐ-adást”, a szememmel vagy a szívemmel. Fájdalom-morzsákkal, ökölbe szorult kézzel, vagy kinyílt bicskával a zsebemben. Gondolati-valóságban lépdelek, kiáltások visszhangjában, kalitkába zárt-szárnyszegett Prometheusként most nem tudok szárnyalni, mert most nem is kell. A katarzis most átlényegül. A szögesdrótok feltépik a sebeket, ahogy lépdelek képről-képre a színészekkel együtt. Ők bent és mi meg itt kint? Hogyan lehet még ma is erről beszélni-játszani? Ilyen kérdőjelek görbültek érezhetően a mellettem ülő fiatalokban. Emlékezni? A három előadó benne is van a térben, mint tudósító, kamerával, kivetítve hátul mindent, hogy jól belénk vésődjön az a nap és a mai is. Remélem. Furcsa érzés kerülget, azt szeretnék, hogy én is benne legyek - pedig nem akarok -, mert ők csinálnak mindent, a transzportokat, az agyonverést, az akasztást, a gázkamrát, ide-oda teszik a mozdulatlanságba merevedett élő-halott háromezer bábut (ennyi van a színpadon), mint mi is ma?

És mi csak szemléljük azt a sok szennyet, nap, mint nap, amivel Dunát lehetne rekeszteni. Kirekeszteni. Másokat. És élünk a magunk kis holokausztjában, és falfirkákban elmondjuk ugyanazokat a gyalázatokat, mint 63 évvel ezelőtt. És távolról fogjuk mi is csak szemlélni a kirekesztést, mint a Trafó nézőterén? Vagy be kellene mennünk a gyűlölet barakkjaiba, ahogy a kicsinyke kamerákkal felszerelt színészek invitálnak bennünket és végig kellene néznünk a fekete-fehér filmen, élő imitáló-hangeffektekkel, mint egy tudósítást - nehezen ziháló, tbc-s horkolásban, alig emelkedő barakk-mellkasok talán utolsó álmaiban - tessék, a gyűlölet-vérrel meghintett bűnbak-áldozat titeket sem kerülhet el, hacsak nem tesztek ellene! Szerencsére, talán, én már más generációval vagyok körülvéve, van valamiféle konzekvens-felnövekvő ifjúság, akikben él a béke- és tettvágy. A mi felelősségünk, hogy tanítsuk meg őket emlékezni, hogy legyen mindig „búvó otthoni táj, amit „bomba sem ér..” Csak egy kis empátia, jó érzésű emberek! Milyen lehet újra átélni, mint Pauline Kalkernek, az egyik színésznőnek, aki nagyapját támasztja fel és gázosítja el minden előadáson, „fel-feldobott kőként visszahullva”, s pattanásig feszíteni a modern ember érzéseit? S az ifjú nézőkkel együtt, majd ha hazamegyünk, - aki tud, - másnap tudjunk ordítani, hogy „SOA, SOA soha többé !!!”


Igen, gáz van emberek, mert bennünk is vannak elképzelt táborok, ahol „csak az ész, csak az ész tudja drót feszülését”, szívesen megtöltenénk „persona non grata-kkal” sárgákkal, feketékkel, zsidókkal, meg cigányokkal. Mert nem csak a fogaink csikorognak, hanem bennünk lévő vagonajtók is, mert „befonják életünket is vad kényszerképzetek”.

Arlène Hoornweg, Herman Helle, Pauline Kalker! Köszönjük, hogy nem hagyjátok lemenni a napot bennem - csak úgy közhelyesen, tegyek a gyűlölet ellen, - hogy ahol még rohadtul sötét van, vigyek a magam módján egy szál gyertyát, s meggyújthassam azért a hatmillióért, meg a többi áldozatért is, akiket hiába vártak haza.

A makettekben gyenge lámpafény. Kint most éjszaka van. „Alszik a tábor, s a tájra rásüt a hold”. Halál-ízű szunnyadás. De a nyugalom? Az egyik épület éledni kezd. Tivornyázó tisztek, üres boros üvegek, horkoló ezredes, ő „ágyban párnák közt”. Nekünk feloltják a nézőtéri fényeket. Teljes a bizonytalanság. Taps? Ilyenkor? Én nem tudok. Csak egyet-kettőt. Paulinára gondolok, ki kellene hozni őt, 2008 februárjába, hogy holnap is újból életre kelthesse, régen elporladt nagyapját, aki itt lebeg valahol a levegőben.

Nézem az arcokat…… Hamletesen távozik mindenki, „a többi néma csend”.