A tavaszelő éjszakai orkánja nem csak a természetet, épített környezetünkte zilálta szét, hanem viharának ereje megrendűlt egészségű embereket is legyűrt, elvitte áldozatait Hades birodalmába. E szörnyű éjszakán ment el Mesterünk, Tanítónk, Barátunk - az ő személyét tekintve -, Nemzeti Büszkeségünk: Pesovár Ernő.
Felsorolhatnánk tudományos, művészi munkásságát, de arra ott vannak a lexikonok, "Ki kicsoda" kötetek. Többet mond táncosoknak, humanistáknak az, ahogyan Ő kezébe véve Arany-, vagy hőn szeretett Berzsenyi-köteteit, kibontotta egy-egy verssorból annak táncos-zeneiségét, egy versritmusból feltárta egy-egy nép, egy kisebb vagy nagyobb közösség kultúrhistóriai hagyományait. Egy ügyefogyott 17-18. századi kismester naiv életképéből történeti tablót varázsolt elénk, egy zenélő óra dallamára színpadra álmodta a nyugat-dunántúli kúriák táncvilágát.
Zsűrizett és ott is tanított, bölcsen, derűvel és anekdotázó elemzéseivel is alkotói, szemléletbéli önvizsgálódásra késztette azt is, aki berzenkedett megállapításaitól.
Kérlelhetetlen volt. Igen, a hamissággal, a tehetségtelenséggel, az akarnokokkal szemben. De adakozó volt tudásával, emberségével. Tanítványai voltunk sokan, táncosok. De tanítványa lehetett egy ország, mindazok, akik megnézhették a Nézd a tánc nemeit című előadássorozatát, avagy hallhatták a tanítványi hűségről példát adó szavait mesteréről: Molnár Istvánról.
Kevesen vagyunk már, akik láthatták őt táncolni. Méltóság, elegancia erő volt benne. Búcsúzzunk tőle utolsó kötetében A magyar tánctörténet évszázadai című munkájában kedves költőjétől, Arany Jánostól idézett sorokkal:
Egy élet e tánc, melyben lélek a dal:
Kevés öröm, vegyítve sok bánattal.
Isten veled, Ernő! Járd heves körtáncodat immár az angyalok között, mint messer Fra Angelico táncosai.
