Mahmoudi mesélte, hogy gyerekkorában, Iránban, téli napokon összegyűlt az egész család, körben ültek és egyetlen nagy takarót terítettek magukra. Alatta lábmelegítő volt, fölötte sok tea és még több mese. Az öregek mesélték a régi időket, a perzsa legendákat, a gyerekek, hogy mi történt velük aznap, a felnőttek megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat. Órák teletek el így, nap, mint nap, míg rájuk nem borult a csillagos ég és az álom.
Vajon lehetne-e annyi népmesénk, népdalunk, ha nem lett volna évszázadokon át megannyi alkalom továbbadni őket? Örökségünk, a magyar paraszti kultúra, a közösségi létforma megtartó erejét jelenti. Munkanapokon, ünnepnapokon egyaránt. Kukoricahántás, tollfosztás, fonó, kaláka, szüret, aratás, zöldágjárás, húsvéti locsolás, farsang, tor, lakodalom, táncház… lap aljáig sorolhatnám.
A hetvenes években, a Kertészeti Egyetem Szüret utcai kollégiumában esténként összegyűltek a fiúk-lányok, hogy Hrotkó Kareszt hallgassák, aki a mai napig kifogyhatatlan a mesékből. Van-e ma egy kollégiumi szoba, ahol ez megeshet?
Dédnagyapánk, a borgóprundi tanító, miután elvette dédnagyanyánkat, Bátrin Johankát és Szamosújvárra költözött, évről évre csapatot toborzott a kisváros lakosaiból, hogy műkedvelő színielőadásokat hozzanak létre. Nem tudom, milyenek lehettek azok az előadások, de a kopott fényképeken boldog, a közös teljesítményre büszke arcokat látok.
Körülbelül evvel egy időben, Budapesten a Nyugat nemzedékei kávéházakban múlatták együtt az időt. Osváth, Karinthy, Kosztolányi, József Attila, Babits, Devecseri… számlálhatatlanul sok nagy szellem éjt nappallá téve beszélgetett, vitázott, dumált, kvaterkázott, eszmét cserélt, kávézott, cigarettázott, elmés játékokat játszott (legtöbbször Karinthy nyert), s ez nem tette lehetetlenné számukra, – sőt! – hogy a magyar irodalom színét s javát megalkossák.
Egyszer egy barátomat kísértem a Baleseti Sebészetre, eltörte a karját. Alig fértünk be, mert két vérző fejű romát az egész rokonság és baráti társaság elkísért. Az asszonyok sírtak, a férfiak hosszan tárgyalták a verekedés körülményeit, a gyerekek játszottak. Az ellenfelek azonmód, összeverve borultak egymás nyakába, mert megbánták vétkeiket. Voltak vagy harmincan, és nem tágítottak, amíg el nem látták a sebesülteket. Nem érdekelte őket a külvilág ellenszenve. Természetes és magától értetődő volt számukra, hogy osztoznak bajban is, örömben is.
Dél-Koreában egy különös hangulatú, lepukkant tengerparti faluban jártunk egy vasárnap. A teljesen üres, kihaltnak tűnő tengerparton megláttunk távolabb egy nagyobb sötét foltot. Közelebb érve kiderült, hogy száz-kétszáz ember sütkérezik a napon, szorosan egymás mellett, mint a 7-es buszon csúcsforgalomban. S miközben jó messzire leültünk tőlük, rájöttem, hogy bennük nem merül fel ez a lehetőség – hogy egymástól távol töltsék vasárnapi pihenőjüket.
Berlinben, az állatkertben nagyon éhesek voltunk, szerettünk volna magunkba tömni egy jó kis bratwurstot, de valahogy nem sikerült sorra kerülnünk, mert rettentően tülekedtek az emberek. Feladtuk hát és végül a pingvineknél kötöttünk ki. Szelíden korzóztak, kisebb csoportokba verődve csiviteltek. Egyszer csak hihetetlen izgalom lett úrrá rajtuk, és döbbenetes gyorsasággal beálltak egy hosszú, fegyelmezett sorba. Tudták, hogy néhány perc múlva nyílni fog az ablak, és megérkezik a menzára az ebéd. A konyhás fiú nagy vederből osztotta nekik a halat. Mindenkinek egy járt. Aki megkapta, félrehúzódott, és boldogan nyeldekelt. Senki nem tülekedett, kivárta mindenki a maga idejét. Aki pedig megette már, bármilyen hihetetlen, beállt szépen újra a sor végére, repeta reményében.
Láttam egy filmen, ahogy egy elefánt közösség összehangolt és megszervezett munkával és erőfeszítéssel órákon át próbálja beteg társukat a földről felállítani. A hangyák ősközösségi, munkamegosztó társadalmáról ne is beszéljünk, hiszen ők még a központi fűtést is együtt találták ki.
A közösségi létnek valóban nem kedvez a korszellem. Nem hiszem, hogy manapság sok kollégiumi szobában mesélnek mesét egymásnak a fiatalok. Ma már a New York kávéházban csak kókadt turisták lézengenek. Mozgalmi dalok hiányában már nincs mit közösen énekelni, na jó, esetleg száz forintnak, ötven a fele. Nem járunk vendégségbe, és nem is hívunk vendégeket, és ha kisüt a nap, nem rohanunk a szabadba közösen piknikelni, mint a törökök, bárhol legyenek is a világban.
Mi egyéniségek vagyunk, hagyományainkat sutba vágjuk, s rút sybarita vázként boldogan gyalogolunk Európába.
Testvérem, fel a fejjel! Ha kulturális örökségünkből alig marad valami, és ha felmenőinktől, perzsáktól, haszidoktól, romáktól, törököktől, hottentottáktól és még a hét törpétől sem tudtunk eleget tanulni, a hangyák életét még mindig tanulmányozhatjuk.
Ma vasárnap van, főzök ebédet, átjöttök?
