A modern nyugati civilizációnak van egy vakfoltja, ott tárolja a saját eszköztárával értelmezni képtelen emberi teljesítményeket. A nyugati civilizáció erre a vakfoltra, az eszköztár nyilvánvaló kritikájaként egy címkét ragaszt, amire az van írva, hogy zseni. Ez alatt szép kényelmesen elfér Shakespeare, Napóleon, Petőfi Sándor, Einstein és társaik - a ny. c. pedig megnyugszik ebben azzal a gondolattal, hogy tessék: ezeket is képesek vagyunk felcímkézni.
Minden művészeti ágban létezik olyan, hogy szavatosság. Ha tetszik, ha nem: ritka eset, hogy egy művész ugyanúgy hasít és befolyásolja tömegek gondolkodását egy kései pályaszakaszban, mint korábban. Ez ugyanígy áll a popzenére is: az R.E.M.-et például nem érdemes hibáztatnunk azért, mert közbeszéd-formáló ereje elenyészett, és lassan másfél évtizede képtelen olyan lemezt kiadni, amitől kisül a lejátszó. Egy kis bölcsesség kell ehhez, belátás: zseninek nem zsenik, eljárt az idejük, és a hátralévő időben örüljünk, hogy egyáltalán élnek. Paul McCartneyra ugyanez áll: kit bánt, mit szenved össze mostanság, ha egyszer ott állt a csoda kondérja mellett mint az osztatlan Beatles-géniusz egyik arca? Örüljünk neki, velünk van.
Nos, amikor valaki felrúgja ezt a megegyezést (ti. hogy meg kell öregedni), és képes akkor újjászületni, amikor már csak a tisztes öregséget várjuk tőle: hajlamosak vagyunk meglepődni.
Nick Cave a nyolcvanas években és a kilencvenesek elején megtette, amit normális ember várhatott tőle, és még annál is többet. Szép, okos, az öregedésnek nekikészülő előadót láttunk benne, itt egy balladácska, ott egy duettecske, és kész. 2004-ben viszont sokakat meglepett. Az Abbatoir Blues/Lyre Of Orpheus albumról sokan azt mondták, hogy a pályafutás csúcsa. Lehet, hogy így is volt: populárisabb, popzenébb munka volt, érzelmesebb, kerekebb, másként nyugtalanabb. Fanyalgók persze akadtak akkor is, de az összetett mondat egyik tagmondatában ők is használták a másodvirágzás szót.
Tavaly viszont elkezdődött a csoda alapjain a további falazás, ami ezzel a múlt héten megjelent lemezzel kapott tetőt. Cave tavaly tavaszi Grinderman nevű balkezes projektje a régi Birthday Party-féle lendületet idézte, és hősünk éppen abban az évben kaparta elő az őserőt magából, amikor mindenki azt várta tőle, hogy vérszegény és középszar balladákkal ünnepeltesse az ötvenedik születésnapját. Sokkolta a rá fogékony közvéleményt, azt is mondhatnánk, hogy egy egész (jelen pillanatban a midlife crisis kellős közepében vergődő) generációba lehelt egy kis életet. Ezt pedig fűszerezte az ijesztő harcsabajusszal.
Most pedig itt az új lemez, amivel kapcsolatban még a saját várakozásainkat se tudtuk megfogalmazni. Mit várhatunk tehát? Visszatérést a balladázáshoz? A Lyre Of Orpheus/Abbatoir Blues mézespop-vonalához? Vagy a Grinderman garázsrockos világa jön újra?
A válasz megvan: az utolsó kettő együtt. Van néhány (nagyon szép!) balladácska, de a lényeg nem ez. A Grinderman megtermékenyítette a Bad Seeds 2004-es olvasatát, és kerek, okos, szellemes, bátor rocklemez lett a vége. Élettel teli, és hihetetlen. Mert ugye ez már nem afféle balkezes produkció, hanem kanonikus Bad Seeds-lemez. A bajusz is maradt. A Youtube-on már vagy másfél hónapja terjednek azok az egyperces reklámszpotok, amelyek a Dig, Lazarus, Dig!!-et hivatottak fölvezetni, és megállapítható belőlük: Nick Cave nagyon jól érzi magát az öregedés célegyenesében, remekül áll neki az ötvenes rockhérosz szerepe, szívesebben bohóckodik, mint bármikor.
Gyorsan mondjuk el, hogy a Dig, Lazarus, Dig!!! nincs olyan jó anyag, mint a legutóbbi stúdióalbum. Tényleg nincs olyan jó. Viszont a DLD által ránk kényszerített fölismerés, hogy NC a hátralévő életében nem a szobra melletti virágokat kívánja locsolgatni - az előző lemez fölé emeli ezt a mostanit. Ha nyáron egy sörös hússütéshez tesszük be teljes hangerővel, akkor az első lejátszás alatt még küzdenünk kell a véleményekkel - A Lyre Of Orpheus/Abbatoir Blues már elsőre hasított. Ez többedszeri hallgatásra tárja fel a lényeget.
Ez nem a szokásos újságírói szöveg, amivel bújtatott kritikát fogalmazunk meg: többedszeri hallgatásra elválnak egymástól a minőségek, rájövünk, hogy melyik számot minek kell felfognunk. Harmadszorra egyöntetű vélemény lesz a tűz körül, hogy Nick Cave még sose volt ilyen piszok jó. És ehhez nem is kell nagyon berúgni.
A Dig, Lazarus, Dig!!! szövegei az eddigieknél durvábbak, a gitárok süvítenek, a Grinderman-kódok pedig a Bad Seeds-képletbe kerülnek át, lekerekítettek lesznek, dalformájuk lesz, és még dúdolhatók is. Észre fogjuk venni: lesz, hogy csak a gitártémát dúdoljuk. Doors- és Stooges-hatásokat fedezünk fel, de a garázskorszakát élő David Bowie is ott van a háttérben. A címadó dal teljesíti a küldetését (felhívja a figyelmet), és ennyi, a kíméletlen, ráolvasásjellegű We Call Upon the Author a lemez csúcsszáma, olyan gerjedős leállások vannak benne, hogy szabályosan megtapad bennük a levegő, a Lie Down Here az a szám, ami megmutatja, hogy a rockzenei halhatatlanságért megéri tönkretenni egy gitárt, a Midnight Man középszar-középtempós dalként indul, aztán a Hammond orgonával megtámogatott refrén azonnal a vadulós számok közé pozicionálja. És ez nem is az összes a tökös rockhimnuszok közül. Aki pedig a Kylie Minogue-féle duettezős, simabőrű Nick Cave-et akarja, szintén megkapja a magáét. A többit majd megszokja. Nem kell mindig becsuknunk a szemünket, ha nagy dolgot látunk. Ha nem értjük, nyugodtan tegyük rá azt a címkét. Azt ám.
Nick Cave május 26-án a Petőfi Csarnokban koncertezik.
