Ennek a romantikus vígjáténak nem sok esélye lett volna arra, hogy elmenjek a kedvéért a moziig, ha az író-rendező (Adam Brooks) és a producerek (Tim Bevan és Eric Fellner) nem pont azok az emberek, akik részt vettek kedvencnek mondható romantikus filmjeim munkálataiban (és ha nincs éppen végtelenül csöpögős hangulatom).

Szerencse azonban, hogy így történt, kedves, szellemesen szórakoztató filmet láttam, amiből ugyan jó eséllyel pár hónap múlva nem sokra fogok emlékezni, de tökéletes kikapcsolódást nyújtott a maga másfél órájára.

A sztori nem történelmet íróan újszerű, de éppen elég frappáns ahhoz, hogy ne váljon unalmassá a film végéig: a 10 éves Maya Hayes (Abigail Breslin) osztályában felvilágosító órát tartanak. A nap végén a szülők legnagyobb megrökönyödésére a megzavarodott kisgyerekek felzavart méhkasként tesznek fel zavarbaejtő kérdéseket az értük érkező családtagoknak. Mayáért a válófélben lévő szülői párosból éppen az apa, Will (Ryan Reynolds) érkezik meg aznap. A kislány néhol durvább, néhol finomabb faggatózása végül oda vezet, hogy Will elkezdi neki mesélni élete történetét az egyetemi évektől elkezdve, három potenciális anya-jelöltet vonultatva fel Maya előtt, aki azt a feladatot kapja, találja ki, melyik szereplő az ő igazi anyukája.


Apjáról hamar kiderül, hogy nemcsak amerikai elnök akart lenni, miközben Bill Clinton kampányát egyengette, hanem cigizett és ivott is, valamint Maya szerint ringyó is volt (mivel az anyján kívül két komolyabb barátnője és pár futó kalandja is volt). Utóbbi nézőpont nem igazán vág össze a romlott mai fiatalok erkölcsiségével, inkább csak viccesnek találhatta az író egy 10 éves kislány szájába adni a „fiúban hogy nevezik a ringyót?” kérdést.

A történet innentől kezdve teljesen múltbélivé válik, az apa mesél, a lány hallgat és néha közbeszól, ami meglepetésként éri az embert, mikor már pont megfeledkezett róla. Lassanként három esélyes versenyző alakja bontakozik ki az elbeszélésből. Az első, a szőke Emily (Elizabeth Banks), Will egyetemi szerelme, aki mellől a főhős New Yorkba megy karriert építeni. A második a vörös April (Isla Fisher), a kolléga és barát, aki nagy Nirvana rajongó. Hát igen, ha Kurt Cobain előre látta volna, hogy 2008-ban romantikus vígjátékokban használják majd a számait, talán kicsit előbb is kiröpíti azt a golyót… No de vissza a sztorihoz: a harmadik jelölt a feketehajú Summer (Rachel Weisz), aki végig egy öreg íróba szerelmes igazán, így kicsit kilóg a képből. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a főszerep inkább a másik két hölgynek jut, a befejezésben mindenki kap hideget és meleget egyaránt, nincs is nyálas happy end meg van is, így mindenki örülhet.

Nem akarom lelőni a poént, így a sztoriból legyen elég ennyi. A szereplők kedvesek és szépek, ahogy a helyszínek és a történések is, ez adja azt az igazi habkönnyű hálivúdi bájt, amiért érdemes (vagy nyilván mások szerint nem érdemes) megnézni az alkotást. Szerintem érdemes, főleg szerelmeseknek vagy szingli barátnőknek. Fiúbandáknak inkább nem ajánlom, mert kínosan fogják érezni magukat a szirupos történet láttán, és ez egy idő után valószínüleg oda vezet majd, hogy bosszantóvá válnak a többi néző számára. Érdekes egybeesés, hogy hasonló címmel jelent meg az Oasis debütáló albuma 1994-ben, gondolom, ennek köszönhető a vessző az angol címben. No de lényeg a lényeg, itt a tavasz, lehet romantikázni és erre remek alkalom a Mindenképpen talán megtekintése!